A brassói Sirülő táncegyüttes húszéves jubileumi előadásának meghívottja Berecz András népművész volt.

Hogyan került kapcsolatba a népköltészettel?

Én úgy kerültem kapcsolatba vele, hogy mikor odahaza hallgattam az én egyetlen szülő édesanyámat, hallottam a mesét, a legendát és a tréfát, úgy ahogy Kunhegyesen az élt. Édesanyám ott született, egy híres tréfacsináló, táncos, nótafa ember, Tanka Gábor lányaként. Hiába került ő el Budapestre, attól még kunhegyesi maradt. Összesen iskolába négy osztályt járt, de az eredetiségét nem kezdte ki semmi se. Mivel televíziónk soha nem volt, ő volt a főcsatorna. Ketten apámmal jobbra és balra dőltünk, úgy kacarásztunk állandóan. Olyan képessége volt, hogy mindenből vidámságot tudott varázsolni. Ha megyek gyűjteni mesét vagy dalt, mindig azt az élmény keresem, amit otthon első kézből kaptam. Ebben már benne van, hogy hogy lett ebből hivatás. 1979-ben Erdélyen átjöttem, és Brassóban, a vonatról leszállva, rögtön buszra ültem, s Moldváig meg sem álltam. Azóta életemnek az értelmesebb része az, amikor leülök, és a nálam sokkal okosabbakat hallgatom. Amit a színpadon csinálok, az elenyésző emellett.

Festőnek és jogásznak tanult. E két tudományt fel lehet használni a mesemondásban?

Kitűnő kérdés! Nem tanultam festészetet, csak hajlamom volt rá. A jogi egyetem pedig olyan volt nekem, mint mikor a hal a szárazföldre téved. Egy tiszta csupa tévedés volt. Három évig olyan hontalan gerlicemadár voltam, hogy az említésre se méltó. De a festőnek, illetve a képekhez vonzódó embernek, van mit keresnie a mese körül. A mesében csodálatos képek sorakoznak. A mese nem okos akar lenni, hanem pontos. Képeket hív segítségül. Behunyod a szemed, és képeket látsz magad előtt. A gondolatokat képekbe sűríti. Aki tehát szereti a képeket, közel jár ahhoz, hogy mesemondó legyen.

Kiknek szólnak dalai, meséi?

Mindenkinek, de főleg a felnőtteknek. A gyermekműfajt nem nagyon tudtam eddig megtanulni. Szép kis bukásaim voltak előttük. Lidérces álmaimban jön elő egy tornateremnyi gyerek, akik kétségbeesetten néznek egymásra, hogy vajon ma be kell érjük ezzel a furcsa bácsival? Ilyenkor nem a megoldásra törekszek, hanem cinikus leszek, s ez nagy bajom. A gyermek elé angyali, és nem ördögi hangot kell hozni. Egyre halkabban szoktam beszélni, s már nem is érdekel, hogy nem figyelnek. Az sem érdekel, hogy a tanítók kivonulnak a helyzetből, hogy én vegyem át arra az időre a nevelést. Nem ritka, hogy a gyerekek verekednek, bukfenceznek, én meg mondom a mesét a falaknak

„Többet dolgozik a mese énrajtam, mint én a mesén.” – nyilatkozta korábban.

Az apád csillaga! Ki vagy te? Nagyon jó kérdés. A mese az egy olyan erős, különleges műfaj, hogy azt az ember büntetlenül nem kaphatja fel a nyelvére. Az formálja az embert. Ha az ember huzamosabb ideig nem (csak) a pesti nyelven beszél, akkor az el kezd munkálkodni benne. Ha előveszel egy régebbi hangfelvételt, észreveszed, hogy 1o éve milyen másképp beszéltél. Dolgozik az a sok szép mese, ami rázúdul a lélekre. Egy mércét is felállít. Egy idő után nem sok értelme van az üres beszédnek egy mesemondó előtt. A jó mese olyan mint egy oltár: az ember leborul előtte. Ha az ember rájön, hogy a kimondott szó képes a talpára esni, megszereti a mesemondást. Ez pedig a mai fecsegő világban nagyonis aktuális. Elképesztő, hogy fontos emberek fontos pillanatokban, hogy tudnak jelentéktelen szavakat órák hosszat csépelni.

Külföldön is megfordult. Ott, hogy viszonyulnak az emberek a népköltészethez?

Mindenütt másképpen, de azért az igazi szépség előtt mindenki leborul, legyen az népköltészet vagy bármi más. Kipróbáltam a magyar népmesét Kairóban is. A mesében mindenki saját magára ismer. A mesét úgy találták ki, hogy valamennyien benne vagyunk a lábujjunktól a fejünk búbjáig.

Számos elismerést kapott, legutóbb Kossuth-díjjal jutalmazták. Hogyan éli ezt meg?

Örülök neki. De amúgy egy kicsit nehezen, mert a vonaton felébresztettek, hogy én vagyok-e a Kossuth-díjas? Hát akkor hadd csináljunk egy közös fényképet. Ha ez így fog folytatódni, akkor jönnek majd nehézségek. Egyébként a feleségem nagyon örül, vett is egy új cipőt nekem.

Miért olvassanak, nézzenek népmesét a gyerekek?

Egyrészt azért, mert benne van a mi népünknek az ízlése, a tempója stb. Több emberen volt ez kipróbálva. A mese olyan, mint egy természetvédelmi terület. Meg kell becsülni. Rég eltűnt világ ismeretlenjei rakták össze. Mikor az ember mesét mond, az időt kapja a szájára. Olyan, mint egy csepkőbarlang: befele építkezik. Szerényen. Sehol a szerző, sehol a példányszám, sehol a szerkesztőség.

Hogyan lehet megszerettetni a gyerekekkel a népköltészetet?

Nem tudom. Mondani kell. Ennél ravaszabb nem tudok lenni. Úton útfélen mondani kell. Én próbálok újból és újból frissíteni, hogy ne unjanak meg. A többi a szervezőkön múlik.
Pazar példám, amikor eszegető vagy részeg emberek közé osztanak be. Úgy is el lehet mondani a mesét, hogy senki nem ért semmit. Az alkalmas pillanat is nagyon fontos, ha azt akarjuk, hogy megis maradjon a történet.

Hogyan képzeli el a népköltészet jövőjét?

Huh...Sehogy. Én ezzel még nem foglalkoztam. Nem baj, ha vannak jó óvónők, tanítónők, tanárok, könyvtárosok stb., mert sok múlik rajtuk. Az óvoda, az iskola, a könyvtár azt pótolja, amit a család kéne megadjon.
De olyan jónak és szépnek tartom, amit ránkhagytak, hogy én nem féltem. Utat talál az minden időben!



Forrás: Beol