Három nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértők és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellőzésének a parancsa is.

Betelefonált ezügyben a tévéműsorba a miniszterelnök tanácsadója.
Nem értek egyet vele, miként azokkal az újságjrókkal sem, akik a politikus iróniáját kifogásolják. Én értékelem. Akkor is, ha humora nem féltétlenül eironra vall. Úgy vélem, az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. És utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le; és nem ránk, hanem minket. Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)veszésben érintett maga is. Keserű humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé vállik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben. Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az ironiát bűntessük, írtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk.
Bizar és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyolt vezetőké, hogy a Caragiale szájából egykor kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügye(i)ken.
Óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Félember.


Olvasom a Krónikában, hogy lemondott a Polgári Élet főszerkesztőja. „Azért döntöttem a kilépés mellett, mert a közéletet egyre inkább elsilányulónak, a sajtó helyzetét pedig – általában véve – siralmasnak látom. Hetedik éve vagyok a Polgári Élet élén, belefáradtam, elvesztettem a motivációm – írta közleményében a volt főszerkesztő. – Hiába írtunk meg tényfeltáró riportokat, komoly leleplező anyagokat politikai és gazdasági szélhámosságokról, egyetlen érintett sem mondott le. Kiábrándítóan hat számomra a „két magyar = három párt”-jelenség. Szépíróként érkeztem a sajtó világába, azzal a – ma már naivnak tűnő – hittel, hogy az értelmiséginek, írónak joga és kötelessége, hogy véleményt formáljon. Olyan ábránd volt ez, amellyel ezúton leszámolok, visszatérve a szépirodalom békésebb vizeire.”
Hasonló gondolatok engem is foglalkoztattak, ám szomorúan kellett megállapítanom, hogy a literatúra békésebb vizei valójában állóvizek. Az irodalom ma nemcsak hogy nem erkölcsi mérce, hanem még csak nem is nyelvi norma.

Forrás: Beol