A Historia című román nyelvű történelmi magazin idézi Nicolae Ceauºescu beszélgetését a szovjet elvtársakkal. A diktátor zseniális tömörséggel fogalmazza meg a szocializmus vezérelvét: „Amikor velem beszélsz, halgass!”
Most kellene lemondanom az újságírásról. Amikor a nyilvánosságot kezdi elönteni a gyűlölet. Most, még mielőtt megfojtana.
Két évtized után visszatér az aki nincs velünk, az ellenünk van elve. A kelet-európai sajtó két szabad évtizede alatt a globalizálódó világban is olyan változások zajlottak, amelyek ma elborzasztanak. Hála a modern technikának, mindenkinek lehetősége van rá, hogy csak olyan véleményekkel szembesüljön, amelyek megerősítik saját nézeteiben és tévhiteiben is. Igaz, az újságok soha nem voltak teljesen tárgyilagosak, az olvasó mindig is elvárt a pénzéért bizonyos elfogultságot – a kisebbségi ügy, a magyar ügy, a régió futball- vagy jégkorongcsapata iránt. De soha nem is lehettek olyan egyoldalúak, mint a személyre szabott internetes oldalak. Ma bárki úgy állíthatja be böngészőprogramját, hogy csak a neki tetsző hírek jussanak el hozzá. Sokan a saját ízlésüknek megfelelõ fórumok látogatására szorítkoznak. Liberálisok csak liberális, mérsékeltek csak mérsékelt, konzervatívok csak konzervatív, neonácik csak neonáci oldalakat olvasnak és kommentelnek. Miközben mindenki csak a saját oldalának érveit szajkózza, azt a meggyőződését táplálja, hogy nincsenek is ellenérvek, s aki más véleményen van, az a közösségre káros különvéleményt fogalmaz meg, ezért azonnal el kell távolítani a társadalomból, száműzni kell vagy megfojtani.
Az internet biztosította névtelenséget sokáig én is a korlátok nélküli szólásszabadság lehetőségének tekintettem. Az anonimitás azonban a hazugságok és rágalmak megfékezhetetlen terjedéséhez vezetett, a hálót elöntő primitív és trágár megnyilvánulások ma a demokratikus nyilvánosság alapjait veszélyeztetik. Sőt, átültetődnek a nyomtatott sajtóba is.
Vissza kellene térnünk oda, ahol a sajtónyelv jóízű forrást buzogtat. A világ sokszínűségének elfogadását. A vélemények ütköztetésének lehetőségét, amely nem konfliktust, hanem dialektikus fejlődést hoz.
Ám ezt a visszatérést mintha kevesen akarnánk. Mintha a gyűlölet, a másság megvetése válna a legfőbb és honorált mozgatóerővé a társadalomban. Mi ma nem valami mellé állunk, hanem valaki ellen.
Talán itt abba is kellene hagynom az újságírást!
Csak azért nem teszem, mert noha nem hiszem, hogy az egyre növekvõ társadalmi gyűlölet felszámolható, mégis reménykedem, hogy mértéke csökkenthető, így nem ismétlõdnek meg gyerekeinkkel annak a századnak a tragédiái, amelynek örökösei és sajnos, továbbéltetői vagyunk.
Vári Attila esszéje a versről a Brassói Lapokban: „Az 1800-as végén, az erdélyi Torda várost átszelő Aranyos folyó hídja mellett a következő, a Hivatal által kitett tábla volt látható, idézet következik: Mikor ez a tábla nem látszik, az Aranyoson árvíz van. Ez kérem, valódi zsenialítás. Lám-lám, elődeink képesek voltak arra, hogy a láthatatlannal határozzák meg a láthatót. Ha nem látod, bizonyisten van. Akkor a mai kor embere miért ne lenne képes arra, hogy szabványt állítson, definíciót készítsen a versre?” A végső következtetése: „ Abban az esetben, ha Önök nem kérdeznék meg, hogy mi a költészet, boldogan gondolhatnám magamban, hogy tudom. Ám, ha megkérdezik, hogy a kézilabdából kölcsönzött technikám, e svédcsavaros labdakezelésű szövegem után, hogyan határoznám meg a költészetet, csak egy dolgot tehetnék, széttárnám karjaim, mint keresztfán a korpusz… Aztán József Attila verstöredékét suttognám saját átiratban: A líra logika, de nem szabvány...”
Forrás: Beol
