Javítsanak ki az illetékesek, ha tévedek, de ilyen didaktikus és sarkított szituációkon keresztül bemutatni, hogy a homoszexuálisok is ugyanolyan emberek, mint mi, nem igazán hiteles.

Lisa Cholodenko alkotása üde, vicces, szuperül berendezett terekkel és látványgazdag képekkel rendelkezik, de valahogy mégsem működik.

És nem a néha-néha belógó mikrofonok zökkentik ki a nézőt, hanem sokkal inkább az azt alkotó felsorolásszerű élethelyzetek, melyek ahelyett, hogy egy egészet alkotnának, megmaradnak részeknek.

A gyerekek jól vannak egészen egyszerűen egy olyan film, melyben nem a megvalósítás, a vászonra alkalmazás kritizálandó, hanem maga a történet. A rendező-forgatókönyvíró Cholodenko és a társ-forgatókönyvíró Stuart Blumberg olyan karaktereket teremtettek, akik aligha tudnak életre kelni egy sablonos környezet sablonos vitahelyzeteiben.


A történet szerint  adott egy leszbikus házaspár, a domináns sikeres orvos Nic (Annette Bening) és az önmagát folyton kereső Jules (Julianne Moore), akik boldog egyetértésben nevelik gyermekeiket, a tizennyolc éves Jonit (Mia Wasikowska) és a tizenöt esztendős Lasert (Josh Hutcherson). A gyerekek kívácsiak az apjukra, azaz a spermadonorra, akinek a segítségével megfogantak, így kapcsolatba lépnek Paullal (Mark Ruffalo), aki ugyan épp saját éttermét fejlesztgeti, mégis időt szakít a semmiből feltűnő gyerekeire.

A férfi fenekestül felforgatja a családi harmóniát, a zöld szemű szörny is felbukkan, de végül rendeződik az életük. Nem éppen egy szimpatikus megoldással ugyan, hiszen fogják és kizárják Pault az életükből, aki csak úgy belecsöppent az egész helyzetbe. Mégsem tekinthető a gaz áruló csábítónak, ahogyan a család tagjai később tekintenek rá. Nem átérezhető az a hatalmas válság, ami a két nő kapcsolatában bekövetkezik (mármint ami kiváltja a megcsalást), ennél azért valószínűleg nagyobb problémára lenne szükség, hogy az ember leszbikus lánya egy férfi karjában kössön ki.

Az az igazán dühítő, hogy ezt a történetet nemcsak úgy elmesélik, hanem minden porcikájával felhívják a figyelmet arra, hogy lám-lám, egy leszbikus pár is ugyanolyan problémákkal küszködik, mint heteroszexuális társaik. Sőt, egy vacsorán a hetero barátok értetlenül állnak főhőseink kapcsolatának romjai előtt, míg sajátjukkal semmi baj, az bezzeg működőképes.

Mintha burkoltan azt sugallná, ez így van rendjén. Másrészt számomra azért is hiteltelen az alkotás, mert sajnos nem hiszem, hogy pusztán ennyi nehézséggel kell szembenéznie élete során egy a saját neméhez vonzódó embernek. Persze ez Amerika, lehet, hogy ott csak ennyivel kell. Mintha ez lenne a homoszexualitás hollywoodi-módra, a cukormáz kicsit megkopik, de végén teljes az összhang.



A gyerekek jól vannak kedves és élvezetes film, csak ki kell kapcsolnunk magunkban a harcos énünket, aki folyton azt suttogja, hogy na, ez nem ilyen egyszerű. Ettől függetlenül azt kívánom, készüljön még sok ilyen film, ismerjük meg az azonos nemű szerelem természetét, problémáit.