Épp a héten néztem meg a HOPP című filmet, így nem volt kérdés, hogy meg akarom-e látogatni a rossz emlékű Vágóhíd utcai gyárat.

Odaérkezésemkor épp a reggeli műszak távozott, fáradt arcok támolyogtak kifelé, én meg befelé, hogy a zord őrökön átverekedve magam találkozzam mindenféle Tibi nevű celebekkel, akik eljöttek, hogy feldobják a sajtó hangulatát.

A gyárat sikerült a háború árnyékában beindítani, 1941-ben nyitotta meg kapuit. Nem meglepő módon elég hamar államosították. 1992-ben lecsapott rá a Stollwerck, és némi átszervezés után ma két helyen készülnek az édességek, Budapesten és Nagykanizsán.

Jelenleg második helyen állnak a csokipiacon, azaz sikerült a tibit visszarángatni a semmiből. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy számos új ízzel rukkoltak elő, és átpozicionálták a márkát, így a Bonbonetti most már prémium csokikat is gyárt. A Lindtnek azért még nem kell rettegnie, de úgy tűnik, bejött az ötlet. Az emberek ráharaptak Tibire, amit egyébként az alapító unokájáról neveztek el.

A 70 éves szülinap alkalmából elindult a Lájkold a tibi csokit kampány, amelynek legszimpatikusabb eleme az, hogy egy kattintás egy kocka csokit ér, melyet az a gyerekközösség kap meg, aki a legtöbb like-ot kapja a pályázaton. Csak arra kell választ találni, hogy miért pont ők érdemlik meg leginkább a csokihegyeket.


A születésnaphoz új ízek is dukálnak. A szerkesztőség tagjai a dunakavicsos tejcsokira szavaztak, az éppen nem fogyózó gourmandok pedig a narancs-darabos étre, ami, mint tudjuk, még rendkívül egészséges is. Izgalomra csak az ad okot, hogy a cég pont Elefántcsontpartról szerzi be a csokoládét, ahol a helyzet most drámai. Az emberek kakaótermesztés helyett inkább egymást kaszabolják, így a kakaóbab ára erősen növekvő tendenciát mutat.

A gyárlátogatásra rápörgött újságírókat lehűtötte az a tény, hogy nem nagyon lehetett fotózni. Nem tudom, hogy Kraft Food kémeinek néztek-e minket, vagy álruhás ÁNTSZ ellenőröknek, de végül sikerült megállapodni, így le tudtuk leplezni, hogy készülnek a táblák.

A gyár meglehetősen unalmas, és sajnos Johnny Depp sem jött szembe, bármennyire is reménykedtem benne. A tartályok során áthaladva eljutottunk a csomagolóba, melyben szakértő szemek nézik végig az összes gyártósorról lekerülő csokit, és a számomra ugyan hibátlannak tűnő, de mégsem megfelelő darabok a hentesek kedvenc műanyagládájában landolnak.

Sajnos csokikánaánt nem találtunk, de a zsebeinket azért teletömtük mindenféle jóval. A rizses tejcsokit szeretjük, a marcipános ét is sikert aratott, a trüffeles viszont csalódás volt, mert a várt krémes-olvadós helyett valami nagyon édes, trüffelre nem emlékeztető massza került a szánkba. A hatalmas nyuszicsoki pedig várja az ünnepet a szekrény tetején, megbújva a téli pulcsik mögött. Bevallom, az alma-citrom-meggy ízű étcsokoládés zselé drazsét nem mertem megkóstolni, és nagyon remélem, hogy nem mérgeztem meg vele azt a kedves urat, akit lestoppoltam munkába jövet, és ezzel honoráltam a fuvart.