"...magának az életnek is vannak súlyos, dermesztően hatékony, ám egyszersmind roppant vicces mellékhatásai?"

Délután fél öt:
"Tudtad, hogy nem csupán a gyógyszereknek, hanem magának az életnek is vannak súlyos, dermesztően hatékony, ám egyszersmind roppant vicces mellékhatásai?" Frusztrációk és kétségek csak részben, párhuzamos monológok, frusztrált önvallomások életről, halálról, entellektüel kielégítetlensége, test részleges orgazmusa, nyomozás az isten holléte után, akár önmagunkban, akár a magunkba gyúrt, felzabált ételekben. Woody Allen szövege felesel, vagy csak talán elbeszél az Woody Allen-i New Orleans Jazz Band zenéjével. Talán csak itt van párbeszéd a Woody Allen frusztrációit megtestesítő öt szereplő között, a zenében, a mozgásban találkoznak, érintik egymás létterét, a máskülönben saját monológjaik világába, Woody Allen-i groteszk, szürreális humorú szöveg keretébe, ugyanakkor a színpadkép műgyapjút idéző terébe bezárt Woody Allen (re?)inkarnációk. "Isten hallgat, most már csak az embernek kéne befognia a száját." Főleg akkor, ha nem tud egy olyan történetet megalkotni, rendezni melynek van eleje, közepe meg vége.


Este 8 óra:
"A vers legteljesebb megértése, a hallgatás." (Ion Caramitru)
Egyfajta költői színház melyben Johnny Rãducanu dzsessz-akkordjai válaszolgatnak Ion Caramitru által előadott Eminescu, Nichita Stãnescu, Tudor Arghezi, Dan Verona, Miron Radu Paraschivescu, Lucian Avramescu és Ana Blandiana költői vallomásokra. Az előadás kezdőakkordjaként Caramitru kommunista verseket szaval patetikus iróniával, "szavalni hazafias verseket szavaltak Ceuºescuhoz és Ceuºescuról, nem? Akkor szavaltak. A verset mondják"... És ha a vers nem szavalásra, hanem elmondásra való, akkor a zene, ahogy megtapasztalhatjuk a másfél óra alatt, tud morogni, visítani, sírni, hogy észre sem veszed, mikor válik ez a zenei költőiség végtelenül érzékeny szövetté, mely átölel, körülfon, és elvarázsol, még akkor is, ha odakintről az utcáról be-berobban a kezdődő Városnapok nagyszínpadán folyó hangpróba robaja. A zenévé és gondolattá formálódó vers, a szentimentalizmustól a dühön keresztül az iróniáig feszülő érzet ideális párbeszéde ez.

9 óra körül kezdődött el a P.U.L.B. (Próba után Lacikánál Borozunk) Együttes Képeslap a semmiből - koncertje, amely egy újabb szerencsés példája zene és vers találkozásának, ahol a "dzsesszes, rockos fűszerzésű" blues zene válaszol a Kovács András Ferenc Jack Cole Daloskönyve által felkínált világra. A koncert a "zene és a költészet mezsgyéjén" mesél történéseket, zeng el állapotokat, szabadságot, játékot ad a szavaknak. Mesél a zene és a vers párbeszéde eszmélésünkről, kisebbségi létünkről, szerelmeinkről és gyűlöleteinkről, nekirugaszkodásainkról, lázadó és belenyugvó énünkről. Magával ragad, sodor, felkavar, majd elringat, hogy felrázzon és meghökkentsen. Talán így történik mindig, mikor zenének és versnek sikerül közös nyelven "társalogni. "