Éric-Emmanuel Schmitt francia szerző ’90-es évek közepén írt, Rejtélyes variációk című drámájából született előadást a bukaresti Nottara Színház vendégjátékában láthatta a sepsiszentgyörgyi közönség. A Variaþiuni enigmatice címet viselő előadás rendezője Claudiu Goga.

A helyszín egy elhagyatott éjszaki-sarki sziget. Kis asztal, 2 szék, pár bútor, egy fogas és egy jégtáblákat ábrázoló vetített háttér. Egy riporter, Erik Larsen (Mircea Diaconu) érkezik a remete életmódot folytató Nobel-díjas íróhoz, Abel Znorkohoz (Alexandru Repan), aki nemrég megjelentetett egy fiktív levelezést tartalmazó kötetet. A riporter ennek a kötetnek a keletkezéséről kérdezi a nem túl barátságos szerzőt.

Edward Elgar angol zeneszerző Enigma variations című zenéje szól (ami egyébként onnan lehet ismerősebb, hogy a Matrix trilógia filmzenéjének szolgált alapjául), majd a lírába hajló hangulatot hangos lövések törik meg. Valaki rálőtt a riporterre, s miközben ez kétségbeesetten panaszolja vendéglátójának a történteket, az író nagy mosollyal vallja be, hogy bizony ő volt. Az undokságáról és megközelíthetetlenségéről híres író miért fogadja riportert otthonában, ha jóideje senkinek sem nyilatkozott? És miért lő rá?
Szép fokozatosan derülnek ki a titkok, véletlenek és hazugságok:

1. A levelezés nem fiktív. Znorko 12 éve levelezik volt kedvesével, aki egy ideje nem válaszol leveleire – ezért publikálta a személyes hangvételű levélváltásaikat.

2. Larsen nem riporter.

3. Znorko plátói kedveséről kiderül, hogy Larsen hitvese.

4. A szeretett nő meghalt, s bár a levelek 12 éve folyamatosan érkeztek a nő már tíz éve halott. És igen, Larsen írt elhunyt neje nevében éveken át.



A párbeszédre épülő előadás a két férfi egymás fölé kerekedésének EKG szerű rajza. Kezdetben egyértelműen az író játszik Larsennel, majd egy félmondat elég ahhoz, hogy visszájára forduljon a játszma. Aztán ismét Znorko kerekedik felül és így tovább, fej-fej mellett haladva. Ezek a derült égből villámcsapás szerű váltások adják az előadás erősen abszurd és komikus vonalát, közben meg a két színész teljes komolysággal játssza a két férfi szerepét, akikben az égvilágon semmi közös nincs, kivéve az, hogy ugyanaz a nő képezi szerelmük tárgyát. A két férfi két külön szerelmet él meg uganazzal a nővel kapcsolatban: az író a távolságot választotta 12 évvel ezelőtt, hogy megmaradhasson a kapcsolatunk abban az ideális állapotban, ahogyan született. Larsen a hétköznapi szerelmet választotta: együtt jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nemválaszt. De a szeretett nő halála után sem volt képes megválni ettől a szenvedélytől és a Znorkoval való levelezésben próbálja tovább áltetni azt. Az előadás komikussága tökéletesen megfér a komolyabb hangvételű, már-már megható monológokkal: a két férfi érzékletességgel beszél szerelemről, fájdalomról, igazságról, hazugrágról, ideálról és halálról. Két teljesen különböző vélemény és tapasztalat ütközik, de a néző mindkettőben megtalálhatja magát. Innen kezdve meg már teljesen mindegy, hogy mi is az igazság, mennyire reális vagy abszurd a történet, hiszen két nagybetűs Ember formálódik meg a szemünk láttára. És a pótszékekkel telerakott, körben ült-ált nézőtéren állva tapsolta vissza a művészeket a közönség újra és újra…