Az art deco előfutárának tartják: a Szajna bal partjának tán legismertebb szállodája a Hotel Lutetia, amelynek szépségére csak történelme vet árnyékot.
Sokat látott fotelek
A patinás szálloda krómmal díszített sörözőjében Sancerre bort és osztrigát szolgálnak fel. A hely még őrzi olyan nagyságok emlékfoszlányait, mint Simon de Beauvoir, aki 1940-ben a hotelben írta egyik szerelmeslevelét Jean-Paul Sartre-nak. Azokat az időket azonban elmosta a náci megszállás, a szép épületbe hosszú-hosszú évtizedekre belevésődött a horogkereszt: a világégés alatt a Lutetia a náci tisztek erődítménye volt. Néhány hónapja azonban Alfred Akirov izraeli ingatlanmogul csoportja vette meg 145 millió euróért. Az üzletet sokan a szálloda náci múltjának megváltásaként ünnepelték.
A Lutetia - visszafogott luxusa ellenére - mindig is az egyetlen szálloda volt a Szajna bal partján, amely közelébe ért a jobb part ragyogó "nagyasszonyainak", a Ritz Hotelnek vagy a Crillonnak. Az iraki gyökerekkel bíró Akirov a tervek szerint további 140 millió dollárt költ majd az épületre, bár a felújításról szóló tervek még nem kerültek napvilágra. Akárhogy lesz is, a tulajdonos annyit már közölt, hogy nem akarja zsinagógává változtatni a szállodát - mondta a The New York Times Magazine-nak Jean-Luc Cousty, a hotel vezetője.
Kémelhárítási központ kihallgató szobával
A szomszédos Bon Marcé áruház igazgatóinak ötletéből foganva a Lutetia 1910-ben nyitotta meg kapuit, elsősorban azok előtt, akik a városon kívülről jöttek vásárolni. Hullámos homlokzata egyik első példája volt az eklekticizmusnak, vagy ahogy később hívták, az art deco irányzatnak. Kezdettől fogva a folyó bal partja anekdotáinak és intrikáinak hanyag eleganciával bíró helyszíne volt, ahol egy életet lehet eltölteni olvasgatva és kávét szürcsölgetve.
Itt töltötte nászútját Charles de Gaulle, itt forgatta A bársonyos bőr című filmjének egyes részeit Francois Truffaut. Itt bújt meg Isadora Duncan. Peggy Guggenheim első férje egy telefonkészüléket zúzott szét féltékenységi rohamában a hotel falai között, és itt értesült Guillaume Apollinaire haláláról Pablo Picasso. A hír hallatán a mester magába roskadt, csak ült némán, mielőtt tovább dolgozott volna egyik önarcképén. Eddy Mitchell dala szerint itt támasztotta a pultot Humphrey Bogartot idézően martinivel a kezében Serge Gainsbourg.
1968-ban a szállodában lakott a párizsi béketárgyalásokra érkező észak-vietnámi küldöttség. Akkoriban 12 dollár volt a szobaár egy éjszakára, manapság 300.
Napjainkban a Lutetia a Saint-Germain negyed krémjének menedéke, ahol Catherine Deneuve és Isabelle Huppert ad interjúkat, Gérard Depardieu tűnik fel motorbiciklijével, és ahol néha Carla Bruni-Sarkozy is reggelizik.
Talán épp a hotel hangulata volt az, ami miatt a nácik is szemet vetettek az épületre. A német tisztek már 1940 júniusában pezsgővel köszöntötték egymást, de azt bizonyára nem tudták, hogy a személyzetnek sikerült a hotel pincéjében egy fal mögött elrejteni a legjobb palackokat.
A Lutetia hamarosan a birodalom kémelhárításának helyi központja lett, itt fizettek jutalmat azoknak, akik árulóként információkkal szolgáltak az ellenállásról. Kihallgatások zajlottak abban a szobában, amelynek ablaka a Cherche-Midi börtönre nézett. A fegyházban híresztelések szerint a megkínzott rabokat kádba tették, majd gyakorlatilag felforralták őket.
Nem személyes ügy
Rögtön a háború után a Lutetia a koncentrációs táborok túlélőinek fogadóhelyévé változott. Az épületet megsemmisült remények íze járta be, a faliújságokat az eltűntek fényképei borították: a fotókon a megsemmisítő táborok szellemhez hasonlító egykori rabjai bóklásztak csíkos pizsamáikban.
Iréne Némirovsky írónő - a Suite Francaise szerzője - két lánya is itt kereste szüleit. Az idősebb, Denise egy alkalommal kétségbeesve rohant egy nő után, akit anyjának vélt. Akkor még nem tudta, hogy Némirovsky három évvel korábban meghalt Auschwitzban.
Alfred Akirov tud a szálloda sötét történelméről, de különösebben nem indítja meg, és arra sem büszke, hogy a korábbi náci sasfészek most zsidó tulajdonba került. Az adásvétel után a Le Monde című lap egyik olvasója úgy kommentálta a hírt, hogy "ha nem az araboknak, akkor ellenségeiknek adjuk el Párizst". Sokan úgy vélték, hogy fölöttébb udvariatlan fogalmazás ez, de valahol mégiscsak pontos. A Ritz, a George V és a Royal Monceau ugyanis mind arab tulajdonban van, a Hotel de Crillon pedig szaúdi birtokba került.
Amikor Akirovnak az amerikai újságíró felhozta, hogy akadnak, akik szerint a vétel a Lutetia történetének szimbolikus erejében gyökerezik, az ingatlanmogul azt válaszolta: "Nézzék, nem hinném, hogy egy nagyvállalat ilyen okból köt üzletet, ez nem hobby, ez nem személyes ügy".
Valóban, a Lutetia újabb ékes darab Akirov gyorsan bővülő hotelportfoliójában. A 69 éves üzletember birtokában van Jeruzsálem két legjobb szállodája, a David Citadel és a Mamilla, amely 2009-ben nyílt meg. Most épp azon dolgozik, hogy újabb két gazdag történelmű épületet - a londoni Café Royalt és az amszterdami Conservatoriumot - alakítsa öt csillagos szállodává. Mindkettő egy éven belül vendégeket fogadhat.
Bizonyos tekintetben Akirov múlt iránti közömbössége nem is fontos - vélik jó néhányan, hangsúlyozva: a Lutetia egyszerre fájdalmas és szomorú, máskor csillogó, mélyen francia, de egyben kozmopolita története mindig is Párizsé marad.
A szálloda falán emléktábla hívja fel a figyelmet mindarra, ami a világháború alatt ott történt. És vannak még élők is, akik emlékeznek. Például Juliette Gréco. A híres énekesnő, a Saint-Germain múzsája, 2010 decemberében visszatért a Lutetiába, hogy részt vegyen az épület 100. évfordulójának ünneplésében. A 84 éves művésznő számos estét töltött ott Albert Camus, Jean Cocteau vagy épp Serge Gainsbourg társaságában. De ott volt akkor is, amikor a háború után anyját és testvérét kereste. Családját 1945-ben deportálták, mert részt vettek az ellenállásban. Szerinte a Lutetia története a "szeretet, a megtalálás, a boldogság, ugyanakkor a terror története is".
Forrás: MTI
