Jó tudni, hogy van, ami sosem változik. Ilyen például Joe Cocker hangja.
Vasárnap este nyolckor állt ismét magyar közönség elé, immáron hatodszor. Cocker szinte minden elismerést besöpört már, amit zenészként megszerezhet, dalai számos filmben szerepeltek, elég, ha a 9 és ½ hét Kim Basinger-féle vetkőzőjelenetére gondolunk, a You Can Leave Your Hat On című szám valószínűleg minden idők legtöbb ruhadarabjától szabadította meg a lelkes utánzókat.
Cocker előzenekar nélkül érkezett, a koncert tényleg nyolckor kezdődött, így a ráérősen érkezők bizony lecsúsztak az elejéről. Egyébként ebben a kontextusban az ember megérti, miért váratnak magukra a nagy zenészek, vagy húzzák az időt kisebb zenekarok szerepeltetésével. Emelkedettebb, ünnepélyesebb hangulatba kerül a várakozó tömeg, elmegy addig a pontig, ahol már alig bírja ki a szeretett művész jelenléte nélkül, és katarzisként éli meg annak felbukkanását. Cocker hirtelen tűnt fel, mindenféle előzetes várakoztatás nélkül, de valahogy ez az elegáns és szolid jelenlét végigkísérte az egész koncertet. És ugyan a katarzis elmaradt, az élmény így is felejthetetlen lesz.
Fura egy ilyen kaliberű zenész koncertjét végigülni, és csak nézni, mozgás nélkül. Pláne azért, mert látni nem lehetett sokat, ugyanis kivetítő híján mindenkinek be kellett érnie a színpadon látott távoli, vagy kevésbé távoli alakok látványával. Manapság minden zenész inkább hatalmas showműsorral és látványos vizuális effektekkel készül az élő fellépésre, ehhez képest Cocker a zenészei által körülvéve énekelte végig a két órát, mindössze annyit beszélve, amennyi elengedhetetlenül szükséges.
Persze érthető a koncepció, hiszen egy olyan régimódi művész, mint ő, nyilván nem akarja, hogy bármi elvonja a néző-hallgató figyelmét zenéjéről. Nem színházba vagy cirkuszba érkeztünk, hanem koncertre. Tiszteletben tartom döntését, de sajnos a mai világban annyira hozzászoktunk a számunkra jól látható arcokhoz, textusokhoz, mert a dolgok átélhetőségét fokozza, hogy közelebb kerülünk ahhoz, amit nézünk.
Azonban ezen a koncerten az első pár szám után az embernek muszáj hozzászoknia a befogadás efféle metódusához, és elkezdi élvezni csak a zenét, mindenféle körítés és figyelmét megosztó tényező nélkül. A You Are So Beautiful zongorával kísért változata egészen új értelmet nyer például, sokkal őszintébbnek tűnik így, és szerintem mindenki fejében megfordul, milyen lenne valakitől egy ilyen gyönyörű vallomást kapni.
Szóval, vissza a gyökerekhez, a tiszta zenéhez, most már csak annyi kéne, hogy táncra lehessen pördülni, de az aréna személyzete ezt határozottan ellenezné, így marad az ütemre ringatózó láb és bólogató fej. Egy fesztiválkoncerteken felnőtt zenehallgatónak ez nehéz, de legalábbis új és érdekes. Joe Cockerért pedig bármit megtesz az ember.
Az előadásra kiválasztott számok sora határozott koncepciót követett, először a lassabb, érzelmesebb dalok, majd a nagy kedvencek következtek, így a koncert vége előttre maradt a You Can Leave Your Hat On, az Unchain My Heart, vagy a Beatles-feldolgozás With A Little Help From My Friends. A visszataps után pedig következtek az új album dalai, többek között a címadó Hard Knocks. Összességében a sorrend összeállítása és maga az előadás profizmusra utal, hideg profizmusra, mert Cocker nem barátkozik, csak előad. De abban annyi lélek van, hogy talán felesleges is lenne minden egyéb megjegyzés vagy jópofizás.
