Mikó Csaba Húsország című darabját Hollós Gábor vitte színre a Roham Zugszínházában. Az előadás a jó és a rossz fogalmainak a megfejtésén dolgozik torokszorító drámaisággal és rengeteg fekete humorral.
Arc, hely és név nélküli emberek drámája bontakozik ki a színpadon, minimalista keretek között. Ám minden elidegenítő módszer ellenére az előadás visszavonhatatlanul beszippantja a közönséget.
Anya, apa, gyerekek. Tökéletes család lehetnének, de egy tragikus baleset beárnyékolja az életüket. A Nővért gyerekkorában olyan trauma éri, amelyből nincs felépülés, élete végéig szellemileg sérült marad. A történet a Húg és a Nővér kapcsolatát mutatja be, hogyan próbál a fiatalabb testvér támasza lenni Nővérének, és igyekszik minden rossztól megvédeni, amely misszió során ő maga a rossz fogságába kerül, és Nővérét sem tudja megmenteni a gonosz külvilágtól.
A Nővér felfedezi Húsországot - egy vágóhíd képében -, mely felfedezés irányt mutat neki a kietlen úton, amin csak menni és menni kell, míg az ember meg nem találja azt az egyet, ahol lecövekelhet. Míg a Húg szavakkal és tettekkel igyekszik bizonyítani, hogy mi a jó, addig Nővére Húsországban rátalál a számár egyetlen módszerre: késsel kell kivágni a rosszat, megőrizni a jót. Ettől a megvilágosodást ígérő pillanattól kezdve nincs megállás a tragikus végkifejletig. Húsország királyának meg kell tennie azt, amit senki más nem tesz meg helyette, el kell választani a jót a rossztól.
Az események drámaiságának éles kontúrt ad a szülők jelenléte, akik egyszer sem jelennek meg a színpadon, csak árnyképekként kommentálják az eseményeket. A szülők szemellenzős hozzáállása a világ felé tükröt állít az egész, felszínes társadalom számára, míg a gyerekek körül zajló történések nyomasztó volta majd' megfojtja a nézőt.
A darab egyik nagy előnye, hogy a tragikus hangvétel ellenére, humoros tud maradni. A rendezés ötletessége, az apró színészi nüanszok minimálisan felszabadítják a nézőt a történet által generált nyomás alól. Remek megoldásokat láthatunk árnyjátékok formájában. A színpadon szereplő gyerekek és a sötétben tapogatózó szülők elválasztása néma utalás a hagyományos értékrend abszurditására.
Az előadás cseppet sem szájbarágós társadalomkritikája sokkal hatásosabbnak bizonyul, mintha szavakba öntenék azt a színészek. Egy bizarrnak tűnő világot látunk, amely szép lassan bontakozik ki a szemünk előtt, és a végére már nem is tűnik annyira távolinak. Bár kezdetben úgy tűnik, a Zugszínház előadása választ fog adni azokra a kérdéseinkre, hogy mi a jó és mi a rossz, ki a normális és ki a nem normális, de végül még jobban összemossa bennünk ezeket a fogalmakat.
