Attól függetlenül, hogy a rendező-forgatókönyvíró J. J. Abrams le sem tagadhatná a spielbergi örökséget, van a Super 8-ban egy óriási adag kreativitás és önállóság is.

Ha válság van Hollywoodban, elkél a kreativitás. Így kerülhettek elő a hatvanas évekre kicsúcsosodott mélyrepülés nyomán azon fiatal tehetségek, akiknek munkamódszerei, ötletei és újításai mára megszilárdultak, és mainstreammé váltak. Így kaptak lehetőséget akkoriban olyan ifjú zsenik, mint Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian De Palma, George Lucas, John Milius vagy Steven Spielberg. Ez utóbbi pedig rendre úgy hálálja meg az anno belé vetett bizalmat, hogy producerként egyengeti a feltörekvő titánok pályáját. Ezúttal J. J. Abrams mellé állt, aki ugyan nem számít kezdő játékosnak, az eredmény mégis magáért beszél, mert ketten együtt majd’ tökéleteset alkottak.

Az 1979-ben játszódó történet szerint egy kistinédzserekből álló lelkes forgatócsoport egy super 8-as kamerával igyekszik leforgatni jövőbeni fesztiválgyőztes alkotásukat. Az Ügy címen futó zombifilmhez vesznek fel éppen egy új jelenetet, amikor egy vonatszerencsétlenség egyedüli szemtanúivá válnak, és a kamera révén sikerül abból megörökíteni bizonyos részleteket. Otthonukat, Lillian városkát pedig a baleset nyomán ellepik a megmagyarázhatatlan események, no meg az egészet eltussolni igyekvő légierő. A sztorit a barátság, a szerelem, és a veszteség feldolgozhatóságára való ráébredés bonyolítja tovább, de végeredményben nem ez az összetevő az, ami a filmet sikeressé teszi.

Hanem az, hogy Abrams kihasznál mindent, amit a huszonegyedik század mozija felkínál neki. Technikát, tapasztalatot és kapcsolódási pontokat. De ez még nem lenne elég a sikerhez. Nála a titok nyitja az, hogy nagyon okosan kombinálja ezeket. Párokat képez, és végigegyensúlyozza velük az egész filmet. A fergeteges számítógépes trükkök mellé kerülnek a régi típusú mozis cselek, a fiúk mozgóképes próbálkozásai (CGI kontra ügyes maszkmester). A cselekményvezetés reflektált változata megjelenik a srácok filmjében is (mindkét „nyomozás” mellett ott a szerelmi szál). Joe elszakadás-története pedig párhuzamba kerül a természetfeletti antropomorfizációjával (ilyen a világ, történnek rossz dolgok, de tovább kell élnünk). Ezek mellett pedig nem feledkezhetünk meg a Super 8-at működtető idézetekről sem.

Mert a Super 8-at úgyis leírhatnánk, mint ódát a nagy elődökhöz, J. J. Abrams munkája ugyanis tele van apró utalásokkal, gegekkel, amelyek mind a történet, mind a képi világ szintjén felfedezhetők, s a nagy (sci-fi) klasszikusokat, kultalkotásokat idézik. Itt jegyezném meg, hogy a stáblista alatt se hagyjuk el a termet, mert nagyon szórakoztató élményről maradnánk le. Tehát sokrétűsége az, ami a Super 8-at naggyá teszi, az egymásra épített sokféle összefonódás és (ön)reflexió. A cselekmény olyan aprólékosan ki van dolgozva, hogy egyetlen rövid üresjárat sem untatja a nézőt, s valahogy a már sokszor látott sablonos történetelemek képesek egy új egésszé összeállni oly módon, hogy mérhetetlenül szórakoztatóvá váljanak. Ha nem kockáztatnám ezzel a dühödt rajongók támadását, egyenesen azt mondanám, hogy a szereplők jót szórakoznak önmagukon és az egész műfajon. Mert a túlzások néha már komikumba hajlanak. De ezzel nem veszik el a film élét, csupán új dimenzióval gazdagítják azt.

Ez kérem szórakoztatás felsőfokon, ahol a forma és a tartalom mind a néző kegyeit, és a mozi-üzemeltetők pénztárcáját szolgálja, ugyanis a Super 8 a széles vászonra termett alkotások prototípusának is beillik, így inkább ilyetén megtekintése ajánlott. Egy-két jelenet ugyan nálam kiverte a biztosítékot gejlsége miatt, plusz nem értem, miért kell erőltetni ezt a szinkronizálás dolgot, de ettől még nem tagadhatom el a Super 8-tól az őt megillető helyet a filmtörténet nagykönyvében.