Hogyan kötődik a tűz és a szerelem a Szent Iván éjhez, miért fontos a sült alma, mi a jelentősége a János nap hajnalán szedett harmatnak?

Éves pályájának csúcsára ér a Nap június 21-én a Föld északi féltekéje fölött, ekkor van az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája. A különleges alkalomról szinte minden nép tűzrakással, örömtüzek gyújtásával és virrasztással emlékezik meg. Az égitest, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabban járt, június 21-e után ismét hanyatló pályára áll. A nyári napfordulóhoz számos hiedelem kötődik, abban minden népszokás egyezik, hogy ezen a napon csodás, varázslatos dolgok történhetnek.

A Nap diadala
A napfordulókat már a keresztény vallás létrejötte előtt megünnepelték Egyiptomban és néhány közel-keleti népnél. A keresztény világban a nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az V. században lett általánossá. A Jézus megkeresztelőjének tiszteletére gyújtott Szent Iván-i tüzet kapcsolatba hozták a napfordulóval. A fényszimbolika egyházi magyarázatának kiindulópontja pedig János evangéliuma lett: "Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom".

Szent János június 24-i ünnepe ma már nem esik egybe a csillagászati napfordulóval, korábban azonban fedték egymást. A jelenlegi eltérés oka, a tropikus (azaz a Fölhöz viszonyított Napállás) és a tényleges naptári évek közti különbség. Régen a nyár csillagászati értelemben vett kezdete valóban június 24-ére esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, június 21-én kerül sor, és évszázadok vagy egy évezred múlva a napfordulók még korábbi dátumra fognak esni. (Hasonló módon, korábban karácsony ünnepe egybeesett a téli napfordulóval, de az időszámítás sajátosságai miatt a két nap elvált egymástól.)


A Szent János-napi keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, amelyek a különböző népeknél a fény forrása, az éltető égitest június 21-i állásához kapcsolódtak. A sötétség felett aratott diadal ünnepén Európa-szerte szokás volt a fáklyagyújtás, a tüzes karikák eregetése, vagy a tűzcsóválás. A pogány hagyományban a tűz egyrészről napszimbólum – tehát a lángok fellobbantásával a világosságot és meleget adó égi jelenség megújhodását kívánták elősegíteni –, másrészt mindig a megtisztulás jelképe is. A keresztény egyház a pogány hagyományokra visszavezethető kultikus szokásokat átültette a liturgiájába, a tüzeket megszentelte.

Szerelmi varázslatok
Magyarországon a XVI. század óta biztosan, de valószínűleg már régebben is gyújtottak örömtüzeket a Szent Iván havának nevezett nyár eleji hónapban. Az ünnephez kötődő rítusok és hiedelmek részben a szomszéd népek, részben a keresztény egyház közvetítésével terjedtek el a magyarság körében. Azt tartották, hogy a Szent Iván napján lobogó lángok megvédenek a köd, a jégeső és a dögvész (pestis), ellen, elősegítik a jó termést. A tűzgyújtást tűzcsóvák forgatása (lobogózás) és az ország egyes területein, főleg Nyitra megyében hosszú dalolás, a Szent Iván-i ének kísérte.
Szent Iván éjjelének babonái
Képgaléria

A tűz tisztító, gonoszűző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás szokásának is, amelynek egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt. Utóbbi célja a szeretőknek kívánt személy megszerzése volt. Az örömtüzet a leányok, vagy a legények és lányok átugrálták, a próba sikerének pedig mágikus jelentőséget tulajdonítottak. A tűz átugrása közben párosító-, illetve kiházasító dalokat énekeltek, valamint ilyenkor a lányok férjhez menésére is jósoltak. A Nógrád megyei Mihálygergén a házasságjóslás úgy zajlott, hogy a búzavirágból font koszorút, mellyel a tüzet átugrották, a legközelebb álló fűzfára sorba felhajigálták, és úgy tartották, akié fennakad, az még azon az őszön férjhez fog menni.


Sárkányok mérge, halott gyermek aranyalmája
Más mágikus eljárások, cselekmények és hiedelmek vízzel, növényekkel, füvekkel, virágokkal, gyümölcsökkel kapcsolatosak. Már Bod Péter református lelkész, irodalomtörténész említette a XVIII. században azt a más népeknél is ismert hiedelmet, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül úgymond füstöt támasztottak, amivel a sárkányok és kígyók mérgét akarták elűzni. Az is szokásban volt, hogy üszögöket vittek a káposztás kertbe, hogy a hernyók meg ne egyék a leveles zöldséget. Egyes vidékeken az ünnep estéjén kötött koszorúnak is különös erőt tulajdonítottak, a növényekből font füzért a ház elejére szokták akasztani tűzvész ellen.

A tűzugrálás alkalmából gyümölcsöt dobtak a tűzbe, aminek fontos szerepe volt, mágikus tárgyként használták őket. A régi hiedelmek közé tartozik, hogy annak az anyának, akinek meghalt a gyermeke, Szent Iván napja előtt nem szabad gyümölcsöt ennie. Az Ormánságban élt az a hit, hogy ha az anya elfogyasztja a gyümölcsöt, azzal eleszi a mennyországban lévő gyermeke aranyalmáját. A tűzben sült almát a gyermekeknek szórták, hogy egészségesek maradjanak. Szeged vidékén a fog- és hasfájás orvossága volt, Baranyában a sírokra is tettek a sült almából. Csongrádon úgy tartották, a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonok is élvezzenek a gyümölcsből.

A Szent Iván-naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszéd népektől kerültek Magyarországra, másrészt egyházi közvetítéssel. Érdekes, hogy a népi kultúrában a Szent János helyett a szlávos Szent Iván név használatos az ünnepnap és rítusai jelölésére.

Északi praktikák

A szlávok mellett a különösen Skandináviában, illetve az Európa északi területein élő népek körében voltak elterjedtek a Szent Iván-éji mágikus praktikák. Észtországban a János nap hajnalán szedett harmatnak is különös jelentőséget tulajdonítottak, életvíznek tartották, ezzel mosták meg a beteg szemet, úgy vélték, ettől meggyógyul. Szokás volt még a házba nyírfaágat vinni, amely szintén az ünnep szimbóluma északon. Skandináviában, ahol különösen hosszú, hideg és sötét telek vannak, a napforduló időszakában több államban, így Lettországban, Svédországban és Finnországban is munkaszüneti napot tartanak.

A finneknél a júniusi napfordulóhoz legközelebbi hétvégén tartott Juhannus, a nyár, a fény, az éjféli nap és a finn zászló ünnepe. Ilyenkor az emberek általában vidékre mennek tenger- vagy tóparthoz közel. Régi hagyomány, hogy a vízpartokon juhannusmáglyát raknak, amelynek szerepe, hogy elűzze a rossz szellemeket. A szaunázás juhannuskor sem maradhat el, ami után a finnek általában kolbászt sütnek, együtt isznak és énekelnek, máglyát gyújtanak, sokan pedig egész éjjel fennmaradnak, és megvárják, hogy a nap előbukkanjon az erdők mögül.


Szent Iván éjjelének babonái
Svédországban szintén kiemelt ünnep Szent Iván éjszakája. A nyári napforduló az északi állam talán leglelkesebben ünnepelt fesztiválja, melyet a június 23-hoz legközelebb eső hétvégén ünnepelnek meg. Az ünnep előestéje mindig péntekre esik. Manapság a legtöbb svéd a nyárközép ünnepét azzal kapcsolja össze, hogy ezen a napon virágokkal és lombokkal díszített májusfákat állítanak országszerte. A májusfa körül táncolnak hajnalig. Este a keresztutakon máglyákat gyújtanak, amelyet kilencféle fából raknak. Régi svéd hiedelmek szerint a napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a világot. Falvakban egy bizonyos fajta mérges gombát dobnak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más lények hatalmát. Egy másik szokás szerint a fiatal lányok sós pudingot ettek lefekvés előtt, hogy álmukban a lehetséges jövendőbelijük vizet hozzon nekik szomjuk csillapítására.

Szent Iván-éj az irodalomban
A népi kultúra mellett az irodalomban is több helyen megjelenik a nyári napforduló motívuma. William Shakespeare Szenivánéji álom című komédiája tartalmazza az angol népi képzelet szülte tündérvilág egyes elemeit is. Weöres Sándort szintén megihlette az égi jelenség, ami áttételesen Hat vers: Szent Iván hava című költeményében jelenik meg. A kortárs finn irodalom egyik jelentős alakja, Hannu Salama Szent Iván-éji tánc című társadalomkritikus regényében szintén központi szerepet kap az év legrövidebb éjszakája. Szergej Jeszenyin orosz költő pedig a Folyóparton tűz lobog című költeményében idézte meg Szent Iván éjszakáját.