Amióta Őze Áron igazgató, nem próbált új szerepet. Július közepétől újra színpadon van, az Óbudai Társaskör kertjében mutatja be az Orlai Produkciós Iroda a Gyógyír északi szélre című előadást.

Mi volt az indok, hogy újra próbálj?
Másfél éve igazgatom a Pesti Magyar Színházat, a hét szerepemből egyet hagytam meg, egyrészt így tartottam etikusnak, másrészt bele sem fért volna több színpadi munka. Orlai Tibor régóta pedzegette ezt a darabot, kerülgetett, hogy játsszam én Leo Leike szerepét. Sokat nyomott a latba, hogy nyáron van, nekem most ez a szabadságom, hogy játszom.

Gondolom, az sem volt mellékes, hogy kikkel fogsz dolgozni.
Persze. Amikor Tibor elkezd szervezni egy produkciót, mindenkit megkérdez mindenkiről. Egyeztetett velünk a rendező személyéről, és, gondolom, vele is rólunk. Nagyon örülök Fullajtár Andreának, még nem játszottunk együtt.

Zöld dióhéjas tanonc koromban akadémiai hallgató volt a Nemzeti Színházban, de aztán elkerült onnan, mert fölvették a főiskolára. Erős és izgalmas színésznőnek tartom. Göttinger Palit igazgatói oldalról ismertem meg, idén rendezett egy Háy János-darabot a Pesti Magyar Színházban, a vele való munka is érdekelt.

Van hasonló tapasztalatod a saját életedből, mint Leo Leike története?
Van ilyesmi, bár nem e-mailezés kapcsán. Nem vagyok az a generáció, aki az internet mögött él. Használom, de nem erről szól az életem. Nem is volna időm lájkolgatni, fönt sem vagyok a facebookon. Amúgy is inkább beszélő ember vagyok, mint író, sokkal jobban hiszek a személyes kapcsolatokban, a szembenézésben, a beszélgetésben.

De sok olyasmit éltem meg, ami teljesen egybevág Leo Leike különböző periódusaival, döntéseivel, kiborulásaival, játékosságával, mézesmadzagozásaival… Tudom, milyen az, amikor egy férfi egyedül él. Amikor egyedül marad. Ezekből az érzetekből kell jól dolgoznom.

Néhány éve beszélgettünk, akkor azt mondtad a kecskeméti Psycho kapcsán, hogy annyira kíváncsi voltál a saját határaidra, hogy alig tudtál visszatalálni a való életbe.Ez a szerep ugyan távol áll Norman Bates skizofréniájától, de lehet hasonló veszélye?
Ez a veszély valamilyen értelemben mindenhol megvan. Én minden szerepet egy szigetnek nevezek, ami hasonló magányt jelent, mint Robinson Crusoé. Ennek a szigetnek megvannak a pontjai, a tengerpartjai, a tűzrakó fészkei. A Psychónál valóban fölégettem magam mögött minden hidat, és a szigetről kellett elkezdenem fölépíteni a visszautat, ami nem volt könnyű.

A darab szövege temérdek e-mail. Hogyan válhat ez játszható, színházi szöveggé?
Nagyon nehezen. Egy lazán megfogalmazott levél sajátossága, hogy egészen másképpen is lehet olvasni, mint ahogy meg lett írva. Mondok egy példát. Azt kérdezi tőlem Emmi: „Tetszem magának?”, én ezen a ponton még nem vagyok benne annyira érzelmileg, és csak odavetem: „hogyne, nagyon tetszik, ahogy elképzelem, különben nem gondolnék ilyen sokat magára”. Ezt lehet félvállról írni, de aki a másik oldalon olvassa, nem kapja meg a hangsúlyt, a színeit. Arról nem is beszélve, hogy milyen választ vár, hogyan szeretné érteni a szavakat.

Mindezeken túl az egésznek a formáját is ki kell találni, mert az nem elég, hogy két ember leül a gép elé, és hangosan elmondja, amit ír. Színházi nyelven kell megmutatni, hogy a két szereplő hogyan éli meg a saját életterében ezt az egy évet, amíg leveleznek egymással.

Színészileg ez hogyan kivitelezhető? Egy színpadon vagytok, tulajdonképpen egymáshoz beszéltek, de nincs szemkontaktus, nem érhettek a másikhoz.
Nem könnyű. Érdekes, hogy már annyira megszoktuk a biztonságos magányt, hogy a fizikai közelség lett idegen. Van egy képzeletbeli fal a színpad közepén, és két ponton is olyan helyzetbe hozott minket Pali, hogy a fallal beszélgetünk. A nézők úgy látják, mintha összenéznénk, pedig ez lehetetlen. Zavarba ejtő, hogy húsz centire vagyunk egymástól.

Vitatkoztatok olyasmin, hogy egy-egy mondatot nőként és férfiként hogyan olvasnátok?
Inkább saját magunkat elemeztük, és ezt kezdtük el egymáshoz hangolni. Szinte nincs dialógus, mindenkinek megvan a saját értelmezése és a saját szabadsága, hogy miképpen hat rá, amit a másik elmond.

Azt mondod, Leo Leike reakciói sok ponton egybevágnak a te életeddel. El tudod képzelni, hogy egy ilyenfajta kapcsolat így érjen véget?
Több olyan pontja van a darabnak, amivel nem értek egyet, ahol másképp válaszoltam volna. De meg kell találnom az igazságát, hogy mi az a motiváció, amiért ő így intézi ezt a kapcsolatot. Az, hogy a találkozás nem jön létre, annak megvan az igazsága.

Egy csomó olyan stáció van benne, ami szinte lebontja ezt a felhőtlen szabadságot, ami az e-mailezés felelőtlensége, és belecsöppennek egy reálisnak tűnő kapcsolatba. A végén viszont tényleg lebontódik ez a fal, a védelem és biztonság. És az a játékosság, ami ebből a biztonságból ered – hogy úgy játszhatok, mint ahogy egy gyerek elképzeli a legóvárát és annak a főhőseit –, ez eltűnik, és beleverik a fejüket a valóságba. És ekkor látszik, hogy ez egy hazug világ.