A hagyomány szerint Bolyai János mérnökkari tisztként egyszer konfliktusba került egy nehézlovassági ezred teljes tisztikarával, aminek eredményeként mind a tizenhármukat kihívta kardpárbajra.
Bolyai János
A bíróság tettéért négyhavi államfogházra ítélte, amit Vácott, de a börtön helyett a foglár házában kellett kényelmes körülmények között letöltenie. Ugyanis a halálos párbajért ennyit szabott ki az akkori törvény, már ha a szabályok szerint zajlott. Egyébként közönséges gyilkosságként ítélték meg, s ennek megfelelő büntetés járt érte.
Igaz, a tiszt helyett ő is ottmaradhatott volna a verseci kaszárnya padlóján, de egy balszerencsés hónaljvágás, amit ráadásul a jelen levő orvos is elügyetlenkedett, a fiatalembert a túlvilágra, ellenfelét pedig örök lelkifurdalásba kergette. Az egész tragédia egy nevetséges báltermi összeszólalkozás miatt történt, amit két szóval el lehetett volna simítani, ha nem köti őket gúzsba egy őrült elvárás.
A párbajozás évezredekre visszanyúló szokása az úgynevezett párbajképes emberek számára ugyanis számos esetben kötelezővé tette a fegyveres elégtételt, s aki ezt elmulasztotta, gyakorlatilag meghalt a társadalom számára. Kiközösítetté vált, nem érintkeztek vele többé, legjobban tette, ha máshol kezdett új életet.
Herczeg és a katona esete ugyan több mint száz éve történt, de a párbajozás szokása ennél jóval később, szinte csak a mi korunkban múlt ki.
Nálunk valamikor a második világháború vége előtt jegyezték fel az utolsó ilyen kakaskodást, még a családomban is akadt párbajügy a háború előtt.
Ezzel szemben Franciaországban a Marseille-i polgármester pár évtizede is bizonyította ilyenformán a harcias hajlamait, amikor karddal rendezte egy képviselővel szembeni vitáját. Párbajozott mindenki mindenkivel, többnyire férfi a férfival, de volt olyan is, amikor szoknya lengett a küzdő feleken. Sőt a szebbik nem harcias képviselője is hagyott helyben bajszos ellenfelet annak rendje és módja szerint. Verekedtek karddal, tőrrel, pisztollyal, puskával, régebben buzogánnyal, lándzsával, esetleg nem túl költségkímélő megoldásként ágyúval, de nem hiányoztak a fegyvertárból a teljesen eszement harci eszközök sem.
Már amennyiben fegyvernek tekinthető a gőzmozdony vagy a kolerabacilus. Az utóbbi bevetése Koch Róbert, a híres orvos nevéhez fűződik, akit egy felgerjedt porosz katonatiszt akart móresre tanítani, de már az indulásnál gondok merültek fel. Párbajnál mindig a kihívott fél választ fegyvert, s Koch két kémcső mellett döntött. Az egyikben tiszta víz, a másikban kolerabacilus volt, a közöttük való választás lehetőségét azzal ajánlotta fel a tisztnek, hogy tetszés szerint igya ki az egyiket, a másikkal ő ugyanazt fogja tenni. A párbaj elmaradt.
Ami pedig az összecsapások végeredményét illeti, teli hullaszállítótól a nevetséges karcolásig minden előfordult. A nehézlovassági karddal végső kimerülésig folyó küzdelem, vagy a halálosan pontos huzagolt csövű pisztollyal való összecsapás után szinte mindig holttest, vagy holttestek maradtak a helyszínen. Ugyanakkor a legenyhébb fokozat, a könnyű kard teljes bandázzsal, ami szinte az egész testet megvédte a sérüléstől, legfeljebb csak társaságban való dicsekvésre volt jó.
A párbaj sokszor szolgált meglepetéssel, mert Fortuna, a szerencse istenasszonya nem mindig kedvelte a biztos befutókat. Ilyenkor hírhedt, sok ellenfelet túlvilágra küldő verekedők fölött mondták el váratlanul a búcsúztatót, miközben esélytelen ellenfelük, remegő térdekkel ugyan, de élve távozott a tett helyszínéről. Nem teljesen pontos, de jellemző történet, amit Krúdy Gyula írt egy huszár ezredesről, a 19. század közismert párbajhőséről.
A marcona hős olyan újságíró fegyverétől esett el, aki húsz fillért nem adott volna a saját életéért. A zsurnaliszta lapjában megsértette a Nemzeti Kaszinót, ahol ezért halált mondtak a fejére, s a közismerten kitűnő fegyverforgató huszártisztet küldték ki, hogy hívja ki a vétkest, s elrettentő példaként végezzen vele. Nos, a dolog általános meglepetésre a szó szoros értelmében fordítva sült el, mert a katona elvétette ugyan a vékonydongájú tintapusztítót, őt ellenben hiba nélkül keresztüllőtték.
Olyan is akadt, hogy a tudatlansága mentette meg valaki életét. A párbajszokások szerint kardpárbajnál annak, aki nem tudott vívni, egy évet és egy napot adtak a felkészülésre, hogy némi tudás birtokában állhasson ki ellenfelével, ami persze édeskevés volt egy gyakorlott verekedővel szemben. Az egyik ilyen ügyfél minden mindegy alapon mégis pástra lépett anélkül, hogy életében egyszer is kard lett volna a kezében, s már az első összecsapásnál legyőzte ellenfelét, akit pontosan a vívótudása sodort bajba. A beidegződött fogások ismeretében nem tudta értelmezni a másik által művelt eszement csapkodást, s beleszaladva annak a kardjába jobblétre szenderült.
A történelem során számos nevezetes párbaj esett, amikről a következő számban lesz szó, most egy, a magyar szíveket dobogtató összecsapás emlékével zárul a párbajhistória.
Az akkori értékrend szerint a vértes ezredek német tisztikara számított a hadsereg elitjének, akik szinte kivétel nélkül az udvarhoz közelálló arisztokrácia tagjai voltak. Mérhetetlenül lenéztek minden más fegyvernemet, az európai viszonylatban is kiválóan képzett mérnökkart is, így valószínűleg különösebb aggodalom nélkül tekintettek a párbaj elé, különösen, amikor meghallották a kért feltételeket.
Bolyai két dolgot kötött ki: egy napon kis szünetekkel egymás után verekszik meg velük, s két menet között pihenésképpen játszhat egy kicsit a hegedűjén. Azt nem tudni, hogy Bolyai közismerten kiváló vívótudása, vagy hegedűjátéka sokkolhatta jobban az ellenfeleit, de valamennyit lábbal előre vitték le a pástról. Állítólag akkora szégyen lett a dologból, hogy az egész alakulatot összepakolták és átköltöztették a birodalom másik végébe.
Forrás: szoljon.hu
