Kemény dolog az ember arcába tolni a mindennapok társas magányát, főleg úgy, ahogy Derek Cianfrance teszi.

Dean és felesége, Cindy kislányukkal élik a mindennapok egyhangú életét. A megfáradt házasság végnapjai köszöntenek rájuk, a férfi az italhoz menekül, a nő pedig magába fordul, és nap mint nap ugyanazt teszi, a lelkesedés legkisebb szikrája nélkül. Közben fel-felvillannak kapcsolatuk szebb napjai, amikor a férj még bohó szerelmes volt, a nő lázadó majdnem-kamasz. Aztán jött a korai terhesség és a házasság. Akármelyikünkkel megtörténhet, minden átlagos, életszerű. Pont ettől nyomasztó, de nagyon.

Pedig Dean mindent megpróbál, látszik, hogy a cigaretta és alkohol kombó egy erős menekülés a mindennapokból, attól, hogy szembe kelljen néznie a valósággal. Mindent megpróbál, legyen az romantikus együtt tusolás, vagy épp egy hétvége egy szexmotelben. A dráma itt csúcsosodik ki - Dean egymásratalálás helyett a padlón találja magát, Cindy pedig azt teszi amit a legjobbnak lát. Menekül.

Annyira egyszerű lenne pedig rájuk kiabálni, hogy ugyan, vegyétek már észre egymást, halljátok meg, mit mond a másik, és ne tegyétek tönkre egymást. De nem lehet, ők pedig nem veszik észre ezt, pedig jól látszik, volt ennek a kapcsolatnak egy felfelé ívelő szakasza is, ami az évek során valami egészen másba fordult át.



Az egymillió dollárból forgatott film pont attól éri el a kívánt hatást, hogy nem próbál meg többnek látszani, mint ami. Nem kerget álmokat, nincs hollywoodi happy end, csak vergődés a társas magányban. Michelle Williams (akinek a forgatás közben halt meg a párja, Heath Ledger) tökéletesen játssza a megfáradt, fásult, az intimitástól menekülő nőt, Ryan Gosling pedig a családot egyben tartani szándékozó apát, aki még nem adta fel a házasságba vetett hitét, és rémülten kapaszkodik feleségébe és lányába, mert ők jelentik számára az életet.