Lars Von Trier most sem aprózta el a dolgot, és egyenesen a világvégéhez nyúlt – jóllehet a globális katasztrófa csak mint körülmény jelenik meg a filmben.

A dán rendező új filmje két nővér, Justine és Claire kapcsolatát boncolgatja, mindezt két részre bontva.
Az első részben, ami a Justine címet viseli, a fiatalabbik lány épp férjhez ment, ám hamar kiderül, hogy a lagzinak nem lesz igazán jó vége.



Justine a film elején szétesőfélben van, szomorkásan és kedvtelenül áll az esküvő utáni partihoz, amivel sikerül kivívnia mindenkinek az ellenszenvét – főleg gazdag sógoráét, aki a feleségére való tekintettel finanszírozta az egész bulit. Bár Justine küzdene, hogy beleilleszkedjen a saját magára erőszakolt szerepbe, rájön, hogy minden erőfeszítése felesleges. Inkább kóvályog a golfpályán a csillagokat bámulva, vagy vesz egy jó fürdőt, mint hogy valóban részt vegyen a partin. A Kirsten Dunst alakította karakter végül teljesen atomjaira hullik, amikor rájön, sem a férjénél, sem az anyjánál, sem az apjánál nem talál menedéket – egyetlen mentsvára a nővére.

Claire családanya, aki tökéletesen látja el a teendőit. Gondoskodik, figyel, szervez, és csöndben háttérben marad. Bár a húga rendszeresen kihívások elé állítja, rezzenéstelen arccal boronálja el a problémákat, és odaadóan ápolja magatehetetlenné tompult húgát. Egyetlen gondja van csak, hogy a világvégétől rettegjen. A férje mindent megtesz, hogy megnyugtassa, ám amikor kiderül, hogy tényleg baj van, nem a nő adja fel.

Addigra Justine is összeszedi magát, hogy végül együtt nézzenek szembe az elkerülhetetlennel, és a két nővér – ha pillanatokra is a katasztrófától – egymásra talál.

A film valóban maga a melankólia. A dolgok lassan történnek, indokolatlan és értelmetlen szünetekkel, mintha maguk a szereplők várnának arra, hogy végre valaki értelmet adjon a helyzeteknek. A két színésznő, Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg épp ellentétei egymásnak, de ha kell, ugyanolyan borzasztóan tudnak festeni. Csak néznek, hol egymásra, hol az égre, hol a semmibe, és közben mégis nyugvópontra jutnak, mert belátják, hogy nincs más választásuk.



A film egy látványos nyitókép-sorozattal indul a Trisztán és Izolda nyitányára. A már-már állóképszerűre lassított jelenetek később visszaköszönnek a filmben is, ám kevésbé színpadiasan. A Melankólia képei viszont tényleg szépek, és kifejezetten hatásosan árasztják magukból a jelenetek hangulatait, legyen szó a nyári esküvőről, vagy a közeledő világvége álmos vasárnapjának tűnő utolsó órákról.

A párbeszédek mellőzik a sablonokat, a karakterek azt hozzák, amit ígérnek, sőt, még vicces jelenet is van a filmben, úgyhogy Melankólia, tetszel.