Ma este lép fel az Iparkutya csűrdöngölős világzenét játszó csapata a Dürer Kert MŰ-Hely Esték sorozatában – a koncertről készülő felvételből új demójuk anyaga lesz. A zenekar idén januári debütálása óta folyamatos lendülettel veti bele magát a koncertéletbe; „belezős folk”-ként is jellemzett saját stílusuk a legkülönbözőbb nép- és műzenei motívumokból táplálkozó ötletekre épül. Gyártelepet őrző ebek melankóliájáról az alábbi írás nem szól, de bepillantást nyerhetünk abba, hogyan teremti meg a nyolc izgalmas zenészegyéniség az egyszerre ősi és modern, magával ragadó hangzásvilágot.

A Club Erától az Iparkutyáig

A Keleti Blokk portása bizalmatlanul jegyzi be a próbára érkező vendéget, de amikor az „Iparkutya” szó elhangzik, jókedvre derülve legyint: ő már semmin nem lepődik meg – és a kapu kitárul. A név Baszkföldön találta meg a csapatot, egy ottani bank neve, az Ipar Kutxa formájában: bár a zenéjükről első hallásra keveset árul el, egyedisége és játékossága elemi erővel hat, ami a dalok stílusára és a koncertek hangulatára egyaránt jellemző.

A zenekar próbaterme kicsiny szoba a barátságos kakofóniájába számos zenekart befogadó intézmény legfelső szintjén. A szoba előtt, a quimbys Kiss Tibor szivarozós-holdsarlós falfestményének tövében két öreg kanapé egy zenei újságokkal sűrűn beterített asztallal, amelyen nagy fehér műanyagtálba gyűlnek a hosszú próbák közben meg-megpihenő zenészek cigarettacsikkjei. Itt gyülekezik, „melegít be” a csapat, megbeszélve az aktuális történéseket és teendőket, és itt engednek le, időznek még kicsit próba után. Bent a szobában magasan futó ablakpárkányon az Iparkutya-előd Club Era letűnt korszakát képviselő öreg gumimalac áll; messze odalent a város zajlása. Körben nyolcan majdnem elférnek; a vendég a galérián kap helyet egy sámándob, egy gitártok és Latorczai Balázs társaságában, aki a helyiséget irodának vette ki; most didgeridooját fújja, amelyből az egy szinttel lejjebb álló basszusgitáros, Sziklai Tamás közelében búg elő a hang. A látszat ellenére a próbálás laboratóriumi munka: a csapat akusztikus gitárosa, Páldi Zoli szavaival a koncertek „ideális jelenét”, az „itt és most” szabadságát biztosítja, amelyben marad hely meglepetéseknek egymás (és saját maguk) számára is. A koncertszervezésre, időegyeztetésre, próbálásra való odafigyelés nyolc ember és nyolc hangszer összehangolásakor nem könnyű, különösen úgy, hogy többen „egyik próbáról a másik koncertre” beesve az ország három csücskét érintik, olykor egy napon belül. Számukra azonban Nemes Janó szaxofonos szerint mindez inkább „édes teher”: az Iparkutya felszálló ágban van.

A már említett Club Era érából a mai napig meghatározó maradt a közönséggel való együtt lélegzés élménye – akár a zenekari ponyva védelmében, testközelben folytatva a zenélést egy váratlan felhőszakadás alatt. Az akkori csapat felbomlását követő, közel fél éves válságkorszak az együtt maradó tagok – Balogh Balázs, Clemente Gábor, Latorczai Balázs, Páldi Zoli és ZeitlerÁdám – számára rengeteg kérdést vetett fel: lesz-e elég kitartásuk, tovább tudják-e vinni a Club Era energiáját, képesek lesznek-e a közönség számára is megújulni? Ezalatt több néven, több zenekar társaságában formálódtak: ezekből egyik legfontosabbként a Cirkusz-KA versmegéneklős-borozgatós zenéjét említik, amely mellett a csűrdöngölős világzenélés izgalmas kontrasztot jelentett.
Szerencsére csapat-szinten valósult meg az, amiről Gábor a zenével való személyes viszonyával kapcsolatban beszél: „a zene nem hagyja abbahagyni magát”. Így 2011 januárjában egy párizsi turnén – melynek során játszottak középkori kínai kereskedőhajóból kialakított étteremben, kiskocsma kirakatában hangosítás nélkül, és egy Gödör-szerű helyen – végre eldőlt: megvan a szándék és a lendület a folytatásra.

Akkor és azóta három új tag hozott felfrissülést a zenekarba: nem hangszert, hanem embert választanak, amikor valakit a csapatba hívnak. Jérôme Li-Thiao-Té hegedűs már korábban hallott róluk, végül Párizsban csatlakozott hozzájuk a döntő turnén. Sziklai Tamás az előző basszusgitáros kiválása után kapott hat számot és két hetet, hogy megtanulja őket a következő koncertig. Vállalta, megtanulta, és a Tűzraktérben már ő játszott velük abban a teremben, ami egykori iskolája tornaterme volt, és ahol a jövő akkordjainak ismeretében bizonyára boldogan tűrte volna a tornaórák megpróbáltatásait. Nemes Janót félve kereste meg Zoli – mert „biztosan sztár” –, végül június 23-án a Bútorszalon Egyetemi Klubban hallhattuk először az Iparkutyában: ő soha nem mond nemet, ha felhívják, hogy gyere és játssz, megy és játszik. Úgy számolja, jelenleg kb. hét zenekarban van benne; ha már a cigarettasodráshoz is fáradt, a zenélés újra feltölti. Csatlakozásával teljes lett a csapat: ma a hangszerek és a nyolc különböző egyéniség ideálisan egészítik ki egymást.

A paprikakoszorú alkímiája

Több zenekarhoz is kötődő zenei jelenük, múltjuk, ízlésük összetett – „I am a mix of a lot of things”, mondja erről Jérôme. Mindannyian folyamatosan képzik magukat aktuális zenekaraikban és autodidakta módon, a csapat egy része pedig hivatalos képzésben is részt vesz/vett.
Zoli saját meghatározása szerint korábban „más hangulatú zenei figura volt”, és pár éve döntött a jazz szak mellett, ahol nemsokára végezni fog; emellett számos kulturális projektben vesz részt. Ádám szintén sokféle zenére fogékony; ő basszusgitárról tért át a tapanra, járt jazzdob szakra, és korábban az Iparkutya mellett többféle stílusú zenekarban is játszott. Tamás a basszusgitárnál maradt, amelynek tizenéves korától birtokosa, de magában nem szívesen játszott rajta akkor sem, amikor lelkes tanára ingyen akarta oktatni. Viszont ahányszor csapathoz hívták, azonnal beugrott a mély vízbe, például az I Can Etno zenekar komoly kihívást jelentő nagy nevei közé. Gábor billentyűsökön kezdte, majd az őt érő zenei hatások fokozatosan az ütőhangszerek felé terelték. Egyszerre sok zenei hullámhosszon él, különleges színpadi koncentrációját a metronóm kísérte maratoni gyakorlások alapozzák meg. Jérôme sok év klasszikus képzés után egyetemi rock és metál csapatokkal hegedült Párizsban, és pár év óta folyamatosan aktívan jelen van a nemzetközi előadó-művészeti vérkeringésben; Janó professzionális zenei tanulmányok után hosszabb időt töltött Indonéziában a gamelán-zene tanulmányozásával. Balogh Balázs szaxofonos két év zeneiskola után úgy látta, saját, rengeteg zenekart érintő útján jobban tud fejlődni, akár a jazz műfajában is – lenyűgöző, csöndes profizmusa ma őt igazolja. Latorczai Balázs pedig az az ember, akinél a kortárs magyar underground zene legemberibb szálai összefutnak: megnyugtató látni, amikor a próbák idejére didgeridooja mellé telepedve kiszakad más tevékenységei sűrűjéből.

Az „Iparkutyában lét” sok együtt töltött időt – pl. közös kirándulást, alkotó hétvégét – is jelent, amiről zenéjük és a színpadi kommunikációjuk egymást nagyon értő játéka beszél. A közös munka egy teljes mértékben demokratikus, inspiráló alkotófolyamatot jelent számukra, amelybe mindenki beleadja önmagát. Tamás szerint olyan ez, ahogy Örkény egypercesében paprika és madzag együtt paprikakoszorúvá lényegül, vagy ahogy a koncertszervezőként sokat látott Latorczai Balázs mondja a stílusukról: „Nem a zenészek határozzák meg, hanem az, ahogy együtt vagyunk a zenében.” Ádám például „nappali” munkájában vállalt abszolút felelősségét és irányító szerepét levetve örömmel lesz a zenekar egyenrangú tagja és foglalja el pontosan kijelölt helyét a csapatban, melynek dinamikájáról érzékeny rálátással, zenésztársairól pedig kivételes elismeréssel és szeretettel beszél. A koncerteken Zoli konferál és tartja a kapcsolatot a közönséggel, ami inkább az alkatából jön, semmint vállalt szerep. A közönségtől érkező visszhang és a belső visszajelzések egyaránt fontosak: ahogy Janó mondja, a rossz koncert is jó kaland, nincs vesztenivaló. A hiba értékes új megoldásokat is hozhat, koncerten pedig csak az adott másodpercben számít, ami elmúlik – a zene pedig megy tovább.

Minden koncertlehetőséget megragadnak, ahol kipróbálhatják magukat. A színpadi elszigetelődés idegen tőlük: büszkék rá, hogy utcafesztiválon, falunapon szalmabálát és sörpadot belakva, kiskocsmában és egyetemi szórakozóhelyek füstjében egyaránt otthonosan léteznek. Többek között spanyol, francia, csehországi turnéik során volt már, hogy kétezer fős közönségnek játszottak, vagy két nap múlva húsz embernek egy foglaltházban. Szeretnék, ha a legközelebbi külföldi turné előtt a zenekar beépülne a hazai köztudatba: az idei nyár folyamán bejárták az országot az őrségi kissomlyói Rákfesztiváltól kezdve a Balaton környékén át a Szolnoki Örökség Etnozenei Fesztiválig, szeptember óta pedig főként Budapesten lépnek fel havonta átlagosan 3-4 koncerten, ami pestibuli-szinten magas aránynak számít. A koncertekkel járó állandó úton-létet átvitt értelemben is a lehető legjobb dolognak tartják: a zene és a zenekar „valahogy mindig megérkezik oda, ahova kell”.

A picardiai terc és a csűrdöngölős Macskafogó

Az Iparkutya útját a zenében elsősorban a saját ötletekkel ötvözött balkáni, arab, zsidó, ausztrál, cigány, magyar népzenei elemek alakítják, de fellelhető benne műzenei ihlet is. Sokféle hangulat hullámzik, „tajtékzik” ebben a zenében – hogy az Iparkutya Tajtékos Kedd-i fellépéseire utaljunk.
Ádám arra hívja fel a figyelmet, hogy zenéjüket az absztrakt gondolkodás képessége és a spontán belső képek „szabadon engedése” teszi igazán árnyalttá és élvezhetővé – jelenleg próbált két számuk ezekre a befogadói lehetőségekre még hangsúlyozottabban épít. Repertoárjukat a közeljövőben 4-5 számmal szeretnék bővíteni, hogy meglegyen az anyag egy egész estés koncerthez; Tamás hangsúlyozza, hogy ez egyben gesztus lenne a koncertközönségük stabil magja felé. Egy-egy szám sok-sok óra közös munka során, még koncert közben is alakul. „Nincs olyan séma, ami a dalírásban jellemző lenne, de mindenre volt már példa”, állapítja meg Zoli. A számok szerkezete a valamelyikük által hozott (saját) motívumból vagy népdalfeldolgozásból is kiindulhat – utóbbira példa az eddig még csak próbán hallható, balladai hangulatú, általuk „színházi számként” emlegetett A bíró lánya c. dal. Emellett Janó egyik saját, izgalmas szerzeményén, az összetettsége miatt „Gyök 13” munkacímen futó darabon dolgoznak még: a próba tesztje segíti a zeneszerzőt, aki szerint, ha valami a sokadik próbán sem működik, nem a zenészekkel, hanem az adott résszel van baj. Ebben is ott van az a szemlélet, amit Latorczai Balázs fogalmaz meg: „a méltóság elvetését gyakoroljuk a másik javára.”

Nemcsak a zenekart irányítani vágyó hatalmi törekvések hiányoznak, de zeneileg sem törekszik senki arra, hogy hangadó legyen: szakmai tudás és személyiségbeli érettség egyaránt a csapatszellemet szolgálja. Vannak a számokban egyre kiemelkedőbb szaxofon-, dob- és gitárszólók, de ezek sem az individualizmusról, hanem a közös teremtéshez való hozzáadásról szólnak: senki sem épít imidzset, nincs feszítés a gitár mögött és tetkó a dobosok meztelen felsőtestén (vagy ha van, rejtve marad). A hangszerek nagy része a zene alap-lüktetésének megteremtéséért felelős: Ádám érzékletes hasonlatával a perkások szerepe például olyan ebben, mint a jól ismert mesében a só: akkor veszed észre igazán, amikor nincs.

Próba alatt Tarantinótól a bizarr zenei szakszavakon át a bíró lányának kilétéig, vagy Balogh Balázs meglepetésére a Piroshetes című számukat pöfékelő furgonig sok minden előkerül, a szabad (zenei) asszociációk humora finoman beépül a muzsikába. A rengeteg közös improvizációt használó munkamódszerben olyan egyedi tapasztalataik vannak, mint például épp Balogh Balázsé, aki két Ausztráliában töltött év során egy ottani nyitottan működő, kísérleti improvizatív zenét játszó csapattal zenélt, ahol hangszer és hang a hagyományostól teljesen eltérő szerepeivel kísérleteztek; vagy Jérôme-é, aki többek közt a Hybris nevű formáció audio- és vizuális hatásokat sokrétűen bevonó projektjeiben jelenleg is improvizatív zenével foglalkozik. Az improvizáció varázsa, hogy helyet ad a véletlennek: Gábornak az a tapasztalata, hogy sokszor a legváratlanabb helyzetben, „a legapróbb jammelésen egy sarokban” érkezik egy-egy továbblendítő hatás.

A próbára látogató óhatatlanul voyeurnek érzi magát az első negyedóra-húsz perc meditatív hangulatában. Mindenki a saját hangszerébe merül, az előhívott hangok zenész, és e nélküle némán maradó tárgy különleges viszonyáról szólnak. Balogh Balázs tizennyolc éve játszik ugyanazon a szaxofonon, de amikor úgy adódott, trombitát is megszólaltatott már; Latorczai Balázs az ausztrál eredetű, több alaphanggal rendelkező didgeridooval (amelynek szimbolikájáról a koncerteken hallhatunk) egy kortárs színházi előadáson találkozott, saját hangszerét pedig először a Veszprémi Utcazene Fesztivál közepébe csöppenve keltette életre. Gábor egy Faludy-est óta, amikor pár ajándék napot tölthetett el egy derbukával, immár sok éve e hangszer és a cajón ritmikai és taktilis vonzásában él: választásában megbújhat a korai élmény katonazenekarban játszó nagyapja hangszereinek érintéséről, arról, ahogy gyerekként a „harmonikát gyömöszölte”. Jérôme szintén nagyapai hatásra hároméves korában kezdett hegedülni Réunion szigetén: a hegedű szeretete Kínából származó nagyapja öröksége, aki a Kínában akkor még ritka hangszert a nyugati kultúrára való nyitottság és a szabadságvágy kifejezőjének tekintette.

„Szintén zenész?”

A zenélés szabadságot igen, egzisztenciális biztonságot azonban Magyarországon a mai napig a legritkább esetben ad: a belefektetett idő, energia és alkotókészség messze nincs arányban azzal a „szórakoztatói” szereppel, amelyben a társadalom a zenészeket kezeli. Az Iparkutya tagjai között van, aki állandó munkája mellett zenél, van, akinek pusztán pénzkereső tevékenységek mellett ez a hivatása. A zenészek mindkét esetben sokszor napi nyolc (vagy több) óra munka mellett hozzák létre mindannyiunk közös kulturális értékeit, hétköznapjaink ünnepi elemeit, amelyek nem luxusigények, hanem ősi szükségleteink kielégítését jelentik. Ám a zene területén – számos más művészeti ághoz hasonlóan – még mindig nem teremtettük meg a művészek valós társadalmi helyét, amelyben a társadalmat sok-sok szempontból gazdagító kreativitás más szakmákkal egyenrangúan, egzisztenciális kiegyensúlyozottságban működhet. A fellépések tétjét érdemes néha az alkotók oldaláról nézni, majd visszakanyarodni a kérdéshez: mi az, amit felvállalnak, mit kapunk tőlük, és mennyiben segítjük őket abban, hogy adhassanak?

Ahogyan az igazán értékes színházi előadások esetében a színészek estéről estére újraélik a darabot, az Iparkutya zenészei a koncerttempó felfokozott sodrásában minden alkalom egyszeriségében újrateremtik a számokat. Időt és teret megnyitó kaland, utazás a zenéjük, amelyet puszta hallgatás helyett velük együtt mélyen megél a közönség: így, bár a csapattal való beszélgetések során elhangzik, hogy Élet és Zene két külön dolog, az Iparkutya szívet-lelket átmosó, életörömre ébresztő és táncba hívó koncertjei ennek épp az ellenkezőjét bizonyítják.