Hogy a boldog író nem író, azt nem állítanám. Ahogyan azt sem, hogy csak akkor ír az ember, ha valami problémája van. Most mégis nehéz nekifogni.
De ki mondta, hogy jó dolgában az ember nem hiányolhat dolgokat? Mondjuk a barátait? És abból, hogy most mégis írok, arra kell következtetnem, az író nem boldogtalanságát szublimálja ilyen módon, sokkal inkább hiányt pótol. Ki egy társ hiányát (amitől persze lehet boldogtalan), ki kommunikációs vagy más, egyéb hiányt.
Jó lenne, ha a metrón, a buszon, az utcán vagy egy-egy vonaton, gyakrabban szólna hirtelen, hogy „jaj, de régen láttalak, jól vagy?”, mert hát a szálak olykor csak összefutnak véletlenül, vagy – reménylem – szándékkal. És az érzés ilyenkor olyan jó, meg a mosoly, a fél-egy-két órányi összetartozás, hogy hiányoztál eddig is, és hiányzol majd ezután is. „Majd hívjuk egymást”, és nem csak mondjuk, hanem gondoljuk és tesszük is, és csöng és beszél és szól és mész és vagytok... Mert telnek a mindennapok egymás nélkül is, de mennyivel jobb egymással. Hiszen barátok vagytok.
Másrészről meg ott van az, mennyire nagyon is konkrétan tudom, kik azok az emberek, akik hiányoznak, de ezért vagy azért nem találkozunk olyan gyakran. Mert azért van sok minden, de ezekről majd máskor, máshogy. Egy pohár sör, vagy kávé mellett is elmesélhetném, ahogy valószínűleg meg is teszem, de milyen jó lenne, ha nem fél évet kéne nagy hirtelen átnyalábolni, és rohanástól megtépázott csokrétaként átnyújtani, hanem azt mondani, „képzeld, miután tegnap elváltunk...”
Miután tegnap elváltunk, elmentem a postára, befizettem a csekkeket, órákig várakoztam a háziorvosnál, elmosogattam. Apróságok, de jól esik beszámolni róluk valakinek. Mert barátok nélkül az egésznek nincs semmi értelme.
Azt hiszem, (egyszer) elküldöm azt az sms-t, és akkor (talán) nem kell majd ilyen írásokat (is) írnom.
S te barátom? Helló, hogy vagy? Jó, hogy vagy. Neked ki hiányzik? Lehet, fel kéne hívni.
