Kemény Lili első kötete olyan, mint egy gondosan bélelt dobozkában üldögélő csokibonbon, amiről rengeteg aranyszínű selyempapírt és bordó bársonyszalagot kell lefejteni (amiket utána elteszünk emlékbe), hogy végre megkaphassuk.
Az alig 18 éves költőnő a kortárs irodalom egyik legújabb és legfényesebben világító csillaga, aki kapott már Petri-díjat, akit keresnek, kérdeznek, és akit szívesen mutogat az irodalmi élet.
Mert Lili szép és fiatal, nagy kék szemekkel és gyönyörű vonalú szájjal, kész öröm ránézni. Vékony és törékeny, és a jó pár irodalmár által nagyra tartott tehetsége finom bűvkörrel vonja be. Hogy "ilyen fiatalon ilyen jót", meg hogy már elsőkötetes költő, hát, ki tudná megfejteni egy fiatal lány titokzatos sugárzását?
Ám én kevéssé tartom a dolgot ennyire misztikusnak és jónak. Lili Madaram című kötetét szeretném annyival elintézni, hogy nem tetszik, nekem nem jó, nem működik és kész, de nem tehetem, mert valószínűleg így is az orrom alá fogják dörgölni (tegyék meg), hogy nem értek az irodalomhoz, nincs szemem a szépre, vagy mondjuk egyszerűen nincs ízlésem.
Szerencsére van, ahogy mindenkinek, és úriember ízlésbeli vitákba nem bonyolódik. De nem is az a lényeg, hogy nekem Kemény Lili versei nem tetszenek. Akkor hazudnék a legnagyobbat, ha azt mondanám, hogy soha nem is tetszettek, mert amikor az interneten belefutottam egy-két versébe, igen megörültem nekik.
Aranyosak voltak, érthetőek, amíg olvastam, élveztem. Emiatt szívesen vettem a kezembe a kötetet, ám ahhoz képest, hogy mekkora volt körülötte a felhajtás, elég nagyot kellett csalódnom. Az elején még bíztam abban, hogy csak a fáradtságom akadályoz a versek gördülékeny olvasásában, de ahogy haladtam előre, rá kellett jönnöm, hogy nem.
Hogy nem veszi be a gyomrom túl könnyen. A kötetbe Lili 13 és 18 éves kora között írt versei kerültek, amiket következetesen kamaszversnek aposztrofál mindenki. És azok is. Lili egy interjúban elmondta, hogy a kamaszvers szerinte méltatlanul megvetett műfaj, amire én csak annyit tudok válaszolni, hogy nem véletlenül.
Nem vitatom Lili tehetségét. Néz, lát és ír, aminek igen, örülni kell, de nem hiszem, hogy ő lenne az egyetlen verseket író kamasz, akinek szépek/kedvesek/kellemesek a versei. Arató László szerint egyenesen Kemény Lili írta az ország legszebb és legegyenletesebb kamaszvers-kötetét, de nem lehet, hogy azért, mert pár ezer másikról nem is tud senki?
Igen sokat emlegetik Lili zsenge korát is, ami után gyorsan hozzáteszik általában, hogy a tehetség nem korfüggő. Akkor igazán nem értem, hogy miért ilyen fontos, hogy ennyire fiatal. Ahogy azon is el szoktam gondolkodni, hogy a kamaszvers besorolás nem annak szól-e, hogy nézzük el a hibáit. Mert ha igen, akkor Kemény Lilihez miért lehet ennyire kegyes a kortárs irodalmi közeg?
Nagyon remélem, hogy a jövőben majd választ kapok ezekre a kérdésekre, ahogy arra is, hogy nekem vajon csak Lili korai versei nem tetszenek (ezek), netán ilyen töménységben nem vagyok rá vevő, vagy úgy egyáltalán, Lili költészete nem tetszik. Mert nagyon nem mindegy.
Kemény Lili sok és színes képpel dolgozik, finoman és érzékletesen írja le az őt körülvevő világot, de én korántsem érzem a képeit annyira szokatlannak, ahogy azt felvezetik. Ráadásul ordítóan hiányzik nekem a kötetből a csúnya, a rossz és a botrány, mert ha Lili ilyen ügyesen lavíroz a szép és törékeny pillanatok között, akkor hogyhogy nem veszi észre azt, ami nem ennyire cicatalpúan puha? Ettől az az érzése támadhat az olvasónak, hogy Lili álomvilágban él, fiatalság ide vagy oda.
Nem igazán szeretem a túlzásokat, és most úgy érzem, belebotlottam egybe, de biztos, ami biztos, most meghallgatok egy Slayer-albumot, mert a séta, amit a világ ennyire ártatlan oldalán tettem a kötet olvasása közben, vattacukorrá változtatta az oldalast, amit ebédre rendeltem.
