Gyerekkönyveket viszonylag ritkán recenzálok, pláne nem esztendők múltán, de ha valami jó, az még a kiadása után évekkel is megérdemli a dicséretet. Főleg, ha a téma épp annyira aktuális, mint megjelenésekor volt... Kerge ABC kritika – visszalövés.

Azt, hogy a Csimota és a Magvető közös gondozásában megjelent kötet a Móra-féle Zengő ABC, az Ablak-Zsiráf, és más, gyermekeknek szóló, a szocializmus meghitten langymeleg (vö. nosztalgikus) irodalmi-grafikai megoldásaival operáló kiadványok kulturális örökségén hivatott túlmutatni, előttem sokan megírták már, tovább ragoznom felesleges. De hogy a kötelező összehasonlítás meglegyen, helyettük Weöres Magyar etűdökjét idézem ide, amely ugyan a legkevésbé sem gyermekeknek íródott – hovatovább köze sincs az abc-hez, hacsak az nem, hogy betűk vannak benne –, a költő saját kézírásával, különféle színes tintákkal, hangulatos rajzokkal illusztrált száz kis énekszövege mégis egyik legkedvesebb óvodáskori olvasmányommá avatta. Az ábrák tökéletesen egyediek voltak, a versek úgyszintén, kiválóságukhoz számomra a mai napig kétség sem férhet. De hogy jelen mű esetében miért is a Magyar etűdökkel találtam párhuzamot, arról majd egy kicsit később.

A Kerge ABC-ben az a legjobb, hogy igazi csapatmunka, és ez meg is látszik rajta. A csimotások kitalálták, három fiatal és tehetséges költő megírta, féltucat nem kevésbé tehetséges, friss szemű grafikus megrajzolta, végül a Magvetővel közösen kiadta. Nekem pedig szemernyi kétségem sincs afelől, hogy rengeteget dolgoztak rajta, mert már a borító fényes és matt felületein végigsimítva több igényességet és fantáziát látok, mint olykor tíz kötetnyi szépirodalomban együttvéve (se).

A grafikák, a színek, a különböző stílusok-technikák – gyerekkönyv lévén – óriási szerephez jutnak; ha a Kerge ABC-ről mondunk kritikát, nehéz kizárólag irodalmi alkotásként tekintenünk rá, de szerencsére nem is kell. Már csak azért sem, mert akiknek ezt a könyvet szánták, és akik igazán értékelik, sem teszik. A fülszöveg tanúsága szerint a versek „segítik az óvodás és kisiskolás gyerekeket az ábécé elsajátításában”, ami minden bizonnyal így is van, de mivel az olvasás és az írás komplex folyamatában a vizualitás sokkal többet nyom a latban, a pársoros versikék és rigmusok önmagukban még nem lennének elegendőek ahhoz, hogy megreformálják a sokak számára nem éppen szépemlékű gyermekkönyvkiadást. Ez a kötet viszont nemhogy egy, de rögtön hat (valójában jóval több) különböző alternatívát is szolgáltat egy gyerekkönyv illusztrálására, ami messze túlmutat a Gőgös Gúnár Gedeon koncepcióján.


A mostani vállalkozás az ábécé mind a negyvennégy betűjéhez egy-egy állatot (gyakran nem is akármilyet), az állatokról szóló verset és színes-szagos szélesvásznú képet rendel – jobb oldalt a kép, bal oldalt a vers a betűk nyomtatott kis és nagy alakjával. Nagy Diána minimalista, fekete-fehérbe stilizált, erőteljes rajzai éles ellentétben állnak Takács Mari ezerszínű, bohókás fércmacskájával vagy Gyöngyösi Adrienn festmény-szerű íbiszével. (Dühítően vörös posztóként virít közöttük az a pár fotóillusztráció, amiről elképzelni sem tudom, hogyan juthattak át a szerkesztők védelmi vonalán.) Személyes kedvenceim Kárpáti Tibor már-már gyermekrajzokra emlékeztető munkái, azok közül is a sálat-sapkát viselő, fagyott orrú únó – róla Szabó T. Anna ír: „Ez egy igen fázós állat:/ mindig sapkát hord meg sálat./ Óriási, mint egy dínó –/ és közben nincs! Ő az únó.” Kifejezetten bájos.

De mi a fene az az únó? Kényszermegoldás. A dz, dzs, ly, q, ú, ű, w, x, y betűk esetében viszont teljességgel megbocsátható, hogy a szerzők vagy ehhez hasonló új, bár esetenként kevésbé sikerült szó- és állatalkotással (únó, xinxis, űregér, lyukrágó) vagy formai hasonlattal („Kövér kutya hátulról a Q,/ mintha ülne, olyan alakú.”) oldották meg a nehezen kivitelezhető feladatokat, amelyek egyébként jellemzően Szabó T. Annának jutottak osztályrészül.

A három szerző – Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és Varró Dániel – mindegyikének van bőven tapasztalata a gyerekekkel (mindnyájan gyakorló apukák-anyukák, bár Dani csak a kötet megjelenése után lett az), gyerekversekkel se először találkoztak. Sőt! Tóth Krisztina mégis meglehetősen kiábrándítóan teljesít, aki a 2003-as Állatok a tubusból (Lackfi János – Tóth Krisztina – Varró Dániel) és a 2007-es Állatságok után mintha kifogyott volna az ötletekből. Zavaróan sok soráthajlással, csonka rímmel, szójátékkal dolgozik, amik kissé esetlenné, kimódolttá teszik a verseit („Ez a madár létezik,/ bár ezt sokan nem hiszik./ Egyiptomban él az íbisz/ és a Nílusból iszik” vagy „...ne szökj tőlem, itt a széna,/ jó szagú és szép a színe!”). Varró Dani nagyon profi, minden verse olyan laza és könnyed, mintha épp az előbb jutott volna eszébe. De egy vele készült interjúban korábban már elárulta, valójában nagyon is sok munka van abban, hogy egy-egy írása ennyire spontánnak tűnjön, és boldog, ha sikerül ezt a látszatot keltenie. Gratulálok neki, sikerült. Versei vagányak, ötletesek, ő beszéli leginkább a mai gyerekek nyelvét: „Szemtelen a darázs picit,/ üdítődbe beleiszik./ Ha szörp, ha dzsúsz, ha fanta.../ Komoly gond ez nyaranta.”

Szabó T. Anna az én szememben viszont egyértelműen a kötet sztárja, hozzá fűződnek legkedvesebb verseim, a görény, az unka, a légy, a xinxis és az únó, de legfőképpen azért, mert abszurd humorával, kissé talán melankolikus hangulatával saját gyerekkoromat, Weöres Sándort idézi. A rókáról szóló négy sor az őt ismerők számára tökéletesen mutatja, mire is gondolok: „Pörög-forog róka-rokka,/ készül már a rokolya,/ csodálja majd Rézi Róka/ ismerőse, rokona.”

Összességében a Kerge ABC egy vidám, igényes, színeiben, rajzaiban, tipográfiájában, szövegeiben mind a gyermeki játékosságot, érdeklődést, a világra való nyitottságot tükröző kis könyv, remekül mutat a gyerekek könyvespolcán... és remélem, később aztán az ő gyerekeikén is.