Hajléktalan emberekkel nap mint nap találkozhatunk mi is az utcán, a buszon, az aluljárókban, bár lassan onnan is kitiltják őket.

A városi lét hallgatag, de szembetűnő problémái a lakásukból az utcára kerülő emberek, főleg ilyenkor télen, amikor sokan minden trükköt bevetnek, hogy valami meleg helyen húzhassák meg magukat. Mégis, sokszor már észre sem vesszük őket, mert megszoktuk, hogy vannak, egy idő után pedig puhán beleolvadnak a betonrengetegbe.

Eszünkbe sem jut, hogy lefotózzuk őket, ám valakinek mégis. Lee Jeffries lelkes amatőr fotósból lett a hajléktalanok fogadatlan dokumentátora, aki az elmúlt három évben számtalan arcot és sorsot lefotózott már.



Az érzékeny szemű fotóst egy hirtelen jött ötlet vezette el idáig. Jeffries 2008-ban Londonba utazott, hogy lefussa a maratont, és lelkes sportrajongóként még előző nap körbejárta a várost, hogy lefotózza az útvonalat. Az egyik helyszínen észrevett egy fiatal hajléktalan lányt, és fotózni kezdte. A lány meglátta, és hangosan kiabálni kezdett, hogy inkább adjon neki pénzt. Jeffries nem akart úgy eloldalogni, mintha mi sem történt volna, inkább leült vele beszélgetni.

Így kezdődött a fotós lenyűgöző és érzelemdús fotósorozata. Azóta már számtalan városban járt és rengeteg hajléktalant fotózott le, de sosem kattint válogatás és gondolkodás nélkül. Csak olyan embert örökít meg, akinek lát a szemében valamit, és akivel előtte volt alkalma beszélgetni. A fekete-fehér képeket mesterséges világítás nélkül készíti, hogy minél inkább élethű tudjon maradni.



Jeffries nem akar a művészetéből sem politikai, sem morális kérdést csinálni. Célja nem az, hogy felkeltse az emberek figyelmét, ő csak megörökíti, hogy kikkel tudott kapcsolatot teremteni az utcán. Nem az emberek környezetét ábrázolja, hanem az élettörténetüket. Beszélget velük, meghallgatja őket, majd ad nekik egy kis pénzt – rengeteg költött már idáig is szokatlan időtöltésére –, és ezzel ő már hozzájárult ahhoz, hogy ezeknek az embereknek jobb legyen egy napjuk.