Kirúgták a magyarországi Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) szakszervezeti vezetőit, mert éhségsztrájkba kezdtek a közmédia előtt a hírmanipuláció ellen.

A tiltakozók azt állítják, hogy a Tőkés László háta mögül kiretusált Lomnici Zoltán ügyéhez hasonló visszaélések gyakoriak. Ezért utcára vonultak, kidobatták magukat, folyik az állóháború. Mindezekről szóló híreket a hírfogyasztók kényelmes foteljeikből figyelik. Azaz figyelnék, ha szólnának erről hírek. A valóság azonban az, hogy a magyar közmédia hírszolgáltatása gondosan vigyáz a fotelbe süppedt lelkekre. Semmi olyan közéleti témát nem enged be a tömegtájékoztatásnak kiszolgáltatott lakásokba, amelyek a köznyugalom megzavarására alkalmasak, amelyek izgatottá tennének a fennálló rendszer működésével szemben, amelyek elrontanák a karácsonyi töltött káposzta emésztését. Hasonlóan empatikusan működnek a kereskedelmi adók is, ahol csak a darabolós gyilkosok, a gyermekmolesztálók továbbá a családirtók férnek be az esti híradókba, mert magyar nyelvterületen ugye isten, haza és család van főműsor időben.

Ha jól bele gondolunk, teljesen felesleges Nagy Navarró Balázsék tiltakozása a „közmédia” előtt. Mert ki a fenének tűnt volna fel a kimaszatolt Lomnici Zoltán, ha az nem tűnik fel egy egész országnak, valamint az ország határain kívül élő uszkvekábé négy milliós kisebbségi közösségnek, hogy a tartalomszolgáltatás úgy zusammen eltűnt, megszűnt. Kész, volt, nincs. Hírcentrum, meg médiaszolgáltatás-támogatás és vagyonkezelés, na persze.


Lomnici Zoltán és az Emberi Méltóság Tanácsa (!) az csak egy kis fehér maszat Tőkés László háta mögött, ahhoz képest a fekete lyukhoz képest ,ami a képernyőkről egész nap, feltartóztathatatlanul sugárzik. (Tőkés László persze elfelejtett tiltakozni az ellen, hogy a cenzúra arcává lépett elő.) A magyar médiafogyasztó pedig mindezt bevette, beveszi. Legfennebb a magánpapucsát vágta a magántévéje képernyőjébe, kivette az elemet a távirányítóból, és visszatért az olvasáshoz, de nem vonult utcára. Nem tiltakozott sem politikai, sem közéleti alapon, sem pusztán azért, mert ennél a semminél többre tartja magát.
És mivel ez így van, hát mi végre az egész tiltakozósdi. A fülkeforradalom helyett kellene már egy kis fotelforradalom. Ha valaki azt gondolná, hogy ez itt most csak politikai kérdés, az húzza meg magát.

Kérem vissza a jó filmeket. A beszélgetős műsorokat (beszélő és nem tátogós fejekkel). A színházi közvetítéseket. A kvízműsorokat rendes kérdésekkel, amelyek nem arról szólnak, hogyan csináljunk hülyét a résztvevőkből és a nézőkből egyaránt. Kérem vissza a híradókat hírekkel. Kérem vissza a magyar televíziózást, távközlést, rádiózást.

A politika rátelepedett a magyar közszolgálatra és kereskedelmi adókra, ez tény. Van hozzá eszköze, pénze (nem túl sok, de az emberek – válság van – bagóért adják el magukat), és azt gondolhatja, hogy így lényegi folyamatokat irányíthat, tarthat kézben. Pedig a lényegi folyamatok mélyebben zajlanak. A teljes magyar elhülyülés rétegeiben, amely igénytelenségével, manipulhatóságával lehetővé tette mindezt. Saját képére formálja a jelenlegi hatalom a nyilvánosságot? Nem, semmiképp. Csupán visszatükrözi azt. És azt gondolja, hogy amit el lehet követni, azt el is kell. A tettenérés kora pedig várat magára.