Humortalan népség a magyar – nem ragadtatnánk ilyen általánosításra magunkat, ha nem volna a hátunk mögött a magyar közszolgálati (van ilyen?) és kereskedelmi adók szilveszteri műsorkínálata.

Ha paranoiásak lennénk, azt mondanánk, hogy ezeket a műsorblokkokat a Magyarországgal ellenséges hatalmak rendelik, és hatékonyan rombolják vele az országimázst. De nem vagyunk paranoiások, tudjuk, hogy a humor évről évre, menetrendszerűen bekövetkező halála nem kívülről, hanem belülről, a magyar szórakoztató ipar velejéből fakad. Mert olyan nincs, hogy egész évben nem tartjuk fontosnak a szórakoztatást, csak kalózprodukciókra, néhány véletlenszerűen viccesre sikerült előadásra futja, és szilveszterkor – néhány óra erejéig - mégis feltámad a vérprofi bohóc. Akkor gyorsan eljátssza az évközben meg nem írt jeleneteket, felmondja a hónapok óta nem gyűlő humortermés soha el nem hangzott legjobb poénjait, hogy aztán a következő szilveszterig feledésbe merüljön.


A humorral, a színházi és televíziós szórakoztatással professzionálisan csak a Dumaszínházasok foglalkoztak az utóbbi években Magyarországon, nekik pedig pont a Mester, Fábry lett a vesztük, és nem azért, mert a politikai bátorságát a szervilizmusa, humorát pedig a modorossága váltotta fel, hanem azért, mert kiderült: mégsem teremtett iskolát. Ha a humor nem is lehet, teljes egészben, tanítani, a szórakoztatást igen. A karakterek felépíthetőek, a poénok strukturálhatóak, a jeleneteknek ritmusa, üteme van: hogy a legelemibb dolgokat pendítsük. Na ilyesmiről, mély mély sajnálatunkra, nem tudnak a Dumaszínházasok.


A humorral vajúdik Marosvásárhely is, ahol több profi, amatőr és félamatőr társulat is áll a nézőközönség szolgálatára, a nézőközönség pedig megbocsátó, elkötelezett és lelkes. Érthető módon, joggal évek, évtizedek óta vár és vár és vár a jó humorra. Lelkesen tapsol, támogat, jegyet vesz, nevet még akkor is, ha mindenki érzi, hogy amit kap az nem az igazi. Nem eredeti, nem elég jó, nem elég vicces, nem elég korszerű, nagyon sokszor pedig elviselhetetlenül rossz. A marosvásárhelyi humor-biznisz mögött sok-sok konfliktus is van: a nemzeti színház művészei is fusiznak kisebb nagyobb magán, vagy fél-magán produkciókkal, fizetés kiegészítésként, és azért, hogy valóban foglalkoztatottnak érezzék magukat.

A szórakoztatóipar ebben a kisvárosban kompenzációs rendszer: és ez a képlet a teljes magyar humorpiacról sok mindent elmond. A vicc nem nélkülözhetetlen lételem, hanem pótlék. Ami azonban egy előadás után a bevételi oldalon jelenik meg, az hosszú távon veszteséget jelent. A színház főállású színészei máshová viszik munkájukat, tehetségüket (ha van nekik), teherbírásukat. A színészek pedig csak eseti figyelemben és bevételben bízhatnak. A mai poén ma van, holnap meg már nincs.


Kilépni az ördögi körből akkor lehetne, ha végre üzemszerű humortermelés indulna meg teljes gyártósorral, mondjuk Marosvásárhelyen: szerzővel, geg-csapattal, valóban képzett színészekkel, kőszínházi, stabil feltételekkel, rendszeres, egész évadon át tartó estekkel, hónapról hónapra gyűlő, csiszolódó poénokkal. Vevő biztosan lenne rá, és szilveszterkor sem kéne hanyatt homlok, rohanva, izzadva küzdeni egy csipetnyi mosolyért.