„1953 októberében kezdte meg a Magyar Rádió Ifjúsági Osztálya a Kíváncsiak Klubja című sorozatát. A műsorok a hallgatók kérdéseire épültek, de nemcsak tárgyi ismereteket kívántak adni, hanem irodalmi és zenei élményt is.”
„A kíváncsiság kiapadhatatlan forrása lett a műsornak. Már az első felhívástól kezdve áradtak a kérdések.A sorozat megformálója, kialakítója és állandó írója Dr. Bélley Pál volt. A sokoldalúan művelt, a tudomány úgyszólván minden területét áttekintő könyvtáros–írónak szenvedélye volt a műveltség terjesztése.
Az élete delén, hirtelen elhunyt író rádiós műveiből összeállított gyűjtemény munkájának csekély töredékét és – rádiós eszközök híján – halvány vázlatát adhatja csak vissza, de úgy hisszük, hogy a műsorok sok ezer hallgatója így is szívesen fogadja, és haszonnal forgathatja.”
A fentebbi sorok a kiadó Dr. Bélley Pál Kíváncsiak klubja kötetéhez íródott előszavából származnak. Hozzájuk hasonlóan mi is úgy gondoljuk, semmi nem adhatja vissza az eredeti műsor szellemét és változatosságát, mégis azt szeretnénk, ha a tudásnak ezek az apró, de sokszínű gyöngyszemei évtizedek múltán is minél több emberhez eljutnának.
Mióta fürödnek az emberek?
A tisztasági fürdőnek változatos és nagyon érdekes története van. Ötezer esztendős fürdőkultúráról beszélnek az Indus folyó melletti Mohendrso-Daro romjai. Egy fürdő maradványait is megtalálták, 7×13 méter nagyságú medencével, melyet oszlopsor választott el a kabinoktól. A krétai palotákban fürdőszobát és fürdőkádat találunk. Az antik fürdőkultúrát a rómaiak a világbirodalom minden zugába elvitték, a provincia minden városában megtalálhatók a nyilvános fürdők. Róma városában hatalmas, fényűzően berendezett fürdők – mint például Caracalla vagy Diocletianus thermái – szolgálták a lakosság tisztálkodását, szórakozását, sőt művelődését is. A hideg, langyos, meleg medencéken, gőzfürdőkön kívül sportcsarnokok, könyvtárak is csatlakoztak a pompás fürdőépületekhez, melyeket mozaikok, falfestmények, szobrok díszítettek.
A római birodalom bukása után eltűnnek a luxusfürdők, de még a "sötét" évszázadokban sem hiányzik a tisztálkodás igénye. Tudunk a hun és avar fejedelmek fürdőiről; az óbolgárokról feljegyzik, hogy naponta fürödtek; a bizánci császárok pedig, ha útra keltek, bőrmedencés magyar fürdőt és fürdősátrat vittek magukkal. A középkori várakban fából készült kádakban, dézsákban tisztálkodtak az emberek; a városokban pedig fürdőházak nyíltak, ahol a fürdősök, borbélyok borotváltak, köpölyöztek is. A fürdőházaknak meglehetősen rossz hírük volt, bezárásukra azonban mégsem erkölcsi megfontolásokból került sor, hanem azért, mert a járványokat terjesztették a közös fürdők. Ebből aztán sokan azt a következtetést vonták le, hogy a fürdés mint olyan, egészségtelen. A higiéniai mélypontot Európa a 17-18. században érte el.
1640-ben jelent meg az igen elterjedt illemtan, a Lois de ia galanterie, ebben szó szerint ezt olvashatjuk: "Néha elmehetünk a fürdősökhöz, hogy testünk tiszta legyen, s naponként fáradságot vehetünk magunknak ahhoz, hogy megmossuk kezünket. Majdnem olyan gyakran mossuk meg arcunkat is."
XIV. Lajos napi toalettje abból állt, hogy reggel parfőmbe mártott kendővel letörölte arcát, s egy nemes úr néhány csepp rózsavizet öntött a kezére. XV. Lajos korában a versailles-i palotában végzett munkálatok során egy befalazott helyiségre bukkantak, amelyben egy fürdőkád állt. Nem tudván mit kezdeni a díszes medencével – Pompadour márkinő utasítására – átalakították szökőkútnak.
De hogy magyar történeti adalékokkal is szolgáljunk e furcsa tisztaságiszony felől, bemutatunk egy részletet Bethlen Miklós önéletírásából. Íme, hogyan vélekedett egy magyar főúr, ez az igen képzett, kitűnő férfi a 17. században: "Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat hacsak
Ismeretes a törökök fürdőkultúrája; náluk a mosdás, fürdés vallási előírás volt. Budának a középkorban is látogatott "hévizeit" ők építették ki kupolás fürdőkké.
Érdekes azt is megemlíteni, hogy a dölyfös bécsi Hofburgban nem volt fürdőszoba addig, amíg Erzsébet királyné ki nem könyörögte a felséges férjétől, Ferenc József császártól ezt a kiváltságot a maga számára. A berlini császári palotában pedig még rosszabb volt a helyzet. Ha I. Vilmos császár fürödni akart – mégpedig őfelsége minden héten egyszer megengedte magának ezt a luxust –, a közeli Hotel Adlonból hozatta át a palotába a bádog fürdőkádat.
forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
