Előfordulhat, hogy hozzáadni valamit egy műhöz olyan, mint elvenni belőle.

Sokan szoktak panaszkodni, hogy a mai ember ingerküszöbe már nem a régi. Már nem elég a jelzés, már folynia kell a vérnek, már nem tudunk feliratokat olvasni, mindent le kell szinkronizálni és ha ránézünk egy fekete-fehér alkotásra, az már szinte olyan, mintha az üres falat bámulnánk.

Ebben a környezetben érthetők azok a próbálkozások, amik egy kis színt próbálnak vinni a filmművészet és a fotográfia bölcsőjében született remekművekre, de a kérdés marad: a Mona Lisába is belejavítanánk, ha nem tetszene a Leonardo által használt festék?



Néhány kritikus szerint a svéd Sanna Dullaway pontosan ezt tette, amikor a XX. század történelmének leghíresebb fotóit fogta és kiszínezte. Akinek tetszett, az megosztotta ismerőseivel, akinek nem tetszett, az pedig felháborodva kürtölte szét a szentségtörés hírét, így a képek hamar bejárták a világot, Dullawayt pedig annyi támadás érte, hogy egy idő után már a szerzői jogvédelem megsértése miatt is aggódhatott. „Én csak a fekete-fehér világot szerettem volna bemutatni egy új perspektívából. A nap nagyszüleinkre is sütött” – Írta a művész. „Úgy gondoltam, hogy a híres képek jobban megérintik majd az embereket.”

A kiszínezett galériában láthatjuk Churchill és Che Guevara ikonikus portréit, de találhatunk jeleneteket Pearl Harbour bombázásáról, vagy kísérleti atomrobbantásról is.



Ön mit gondol, szentségtörés vagy fejlődés? Írja meg lentebb!

Forrás: Huffington Post