Van nekünk egy fura mániánk. Régi szerelmes leveleket gyűjtünk ádázul, megszállottan, hogy aztán a kacskaringós, szenvedélyes ákombákomok fölé hajolva zokoghassunk.
Jaj, Alfikám,
úgy fárasztatsz ezen állati hasonlatokkal engem, tapogatózó denevért én még soha nem láttam, pedig anyai nagyanyámnál volt éppen elég, a fene esett volna beléjük. No már a hideg is kirázott, minek kellett tenéked denevéreket emlegetni, írhattál volna inkább a tapogatózásról csak úgy, amit czvikkerrel meg anélkül is oly ügyetlenül cselekszel, hogy belésajdul a szívem.
Rettentő hévvel epekedek utánad és úgy nyom engem a lelkiismeret, hisz alig várom Ferenc távoztát Párisba, pedig Ferenc ezt meg nem érdemli. Ma délben az ékszerésznél jártam, mert fülönfüggőmből a kő kiesett, (tudod Alfikám, az is miattad, már fel sem merem emlegetni butusságaidat), s a róka arcú öreg megemlítette, hogy bizony a nagysága milyen szerencsés. Oly ostobán nézhettem, hogy rögvest el is magyarázta, Báthorpataky úr a minap egy csodás nyakéket vásárolt nála. Bizony elpirultam, Alfikám, elpirultam a szégyentől.
Ah, de minek is terhelem gyermeki lelkedet ezen fájó gondokkal, mikor van tenéked bajod elég (gondolok itten beteg édesanyádra ) s most még a czvikkered is eltörött. Jaj, tán levelemet sem tudod elolvasni, no hát majd tapogatod, kedvesem.
(Joli ma fádul közölte énvelem, hogy bizony pralinéért ő nem tartja a pofáját, úgyhogy én meg ehhez tartsam magam. Mondd meg, Alfikám, mit csináljak ővele? Bizony Isten megmérgezem!)
Mindenhol sajgó Adélod
(Tényleg nagyon sajoghatott, mert a dátum olvashatatlan. Bizonyára 1920 nyara.)
úgy fárasztatsz ezen állati hasonlatokkal engem, tapogatózó denevért én még soha nem láttam, pedig anyai nagyanyámnál volt éppen elég, a fene esett volna beléjük. No már a hideg is kirázott, minek kellett tenéked denevéreket emlegetni, írhattál volna inkább a tapogatózásról csak úgy, amit czvikkerrel meg anélkül is oly ügyetlenül cselekszel, hogy belésajdul a szívem.
Rettentő hévvel epekedek utánad és úgy nyom engem a lelkiismeret, hisz alig várom Ferenc távoztát Párisba, pedig Ferenc ezt meg nem érdemli. Ma délben az ékszerésznél jártam, mert fülönfüggőmből a kő kiesett, (tudod Alfikám, az is miattad, már fel sem merem emlegetni butusságaidat), s a róka arcú öreg megemlítette, hogy bizony a nagysága milyen szerencsés. Oly ostobán nézhettem, hogy rögvest el is magyarázta, Báthorpataky úr a minap egy csodás nyakéket vásárolt nála. Bizony elpirultam, Alfikám, elpirultam a szégyentől.
Ah, de minek is terhelem gyermeki lelkedet ezen fájó gondokkal, mikor van tenéked bajod elég (gondolok itten beteg édesanyádra ) s most még a czvikkered is eltörött. Jaj, tán levelemet sem tudod elolvasni, no hát majd tapogatod, kedvesem.
(Joli ma fádul közölte énvelem, hogy bizony pralinéért ő nem tartja a pofáját, úgyhogy én meg ehhez tartsam magam. Mondd meg, Alfikám, mit csináljak ővele? Bizony Isten megmérgezem!)
Mindenhol sajgó Adélod
(Tényleg nagyon sajoghatott, mert a dátum olvashatatlan. Bizonyára 1920 nyara.)
A szerzők külön engedélyével. Folytatása következik.
