Ugye, még sokan emlékeztek a két kis dinóra, Trikóra és Nyammra? Vagy éppen most ismerkedtek velük? Egyikük egy összetöpörödött triceratropsz, a másik viszont eleve kicsinek született, kevéssé félelmetes tirex. Nem árulom el, hogy kerültek Budapestre - aki olvasta az első részt, úgyis tudja, aki pedig nem, az gyorsan vágjon bele, hogy a Könyvfesztiválra ki tudja olvasni. Tudom, sokan várják a folytatást. Itt a következő fejezet! Kőszeghy Csilla pedig hősiesen rajzolja nektek a dinók kalandjait.

Két kis dinó Budapesten
Kész szerencse, hogy a zsírkréta korban megszoktuk már az állandó zúgást, trappolást és bömbölést, különben biztos szörnyet haltunk volna az ijedtségtől, amikor kiszálltunk az exprex gyomrából a Büdipest nevű legelőn. Itt aztán volt forgalom! Páncélos dinócsordák száguldoztak az utakon, patás csupaszlábúak vonultak az utak mellett, és olyan büdös volt a levegő, mint amikor a húsevő dinók… Na jó, inkább nem mondom ki.

Büdös volt és kész.

Nyamm is ezen gondolkozott éppen.

– A büdit már értem – bólogatott nagy szakértelemmel –, de mi az a pest?

– Lehet, hogy nem is pest, hanem test! – vágtam én rá bölcsen. – Szagold csak meg a páncélos dinókat!

Nézd, milyen fekete füstöt eregetnek a fenekükből.

Megállnak, idepöffentenek az orrunk alá, aztán elrohannak. Szép dolog, mondhatom.

Nyamm elégedetten vigyorgott. A barátom nagyon szereti a gusztustalan dolgokat.

Tanácstalanul forgolódtam a tömegben. Itt bizony könnyen pórul járhatnak a magunkfajta apróságok.


Bármelyik patás agyontaposhat, vagy átszáguldhat rajtunk egy páncélos. Okosabb lenne visszamenni az erdőbe. De Nyamm más véleményen volt. A fejébe vette, hogy ha valahol, hát itt biztos találunk vulkánt. Olyat, aminek a krátere teljesíti a kívánságunk. Már nem is akartunk nagyok lenni. Egyszerűen csak szerettünk volna hazamenni.

Büdipesten furcsa, kocka formájú sziklák meredeztek mindenfelé, de egyik sem tűnt vulkánnak. Akkor még nem tudtuk, hogy ezek a házak, amikben a csupaszlábúak laknak, és a legközelebbi működő vulkánig egészen Olaszországig kell menni.

Mi csak a következő sarokig mentünk, vagyis osontunk, kúsztunk, surrantunk és lopakodtunk, hogy elkerüljük a rengeteg veszedelmet. A sarkon kevesebben jártak, úgyhogy mi is egy kicsit lazítottunk. Ez nagy hiba volt részünkről, mert egy büdös láda mögül, amit nálatok kukának hívnak, egyszer csak elénk ugrott egy vérszomjas fenevad. Sokkal kisebb volt, mint a vaddinó, de százszor olyan félelmetes. A legborzasztóbb az volt, hogy a testét nem szép pikkelyek vagy ráncos bőr borította, hanem a legundorítóbb dolog, amit egy dinó csak elképzelhet: szőr. Selymes, vörösesbarna, puha szőr. Brr. Ez a fenevad nyájas hangon, de igencsak nyálcsorgatva szólított meg minket:

– Nocsak, nocsak! Jelmezbálba mentek, egérkéim? Azt hiszitek, így túljártok az eszemen?

Nyamm nem érezte az ellenség hangjában a fenyegetést, és ötlete sem volt, mi az a jelmezbál, ezért barátságosan magyarázni kezdett.

– A vulkánt keressük, hogy a kráterbe mondjuk a

kívánságunk.

A macska, mert azóta tudom, hogy macska volt az illető, eltátotta a száját. De nem a csodálkozástól, hanem azért, mert éhes volt.


– Ez itt a kráter! Cincogd bele az utolsó kívánságod!

Nyamm kíváncsian közelebb hajolt, hogy megnézze, miféle kráterről beszél az útonálló. Úgy tűnt, még mindig nem fogta fel, hogy a macska szájából kivillanó hegyes fogak összecsapódni készülnek a nyaka körül.

– Vigyázz, Nyamm, csapda! – kiáltottam kétségbeesve.

– Hol? – pördült meg Nyamm, akivel nem a sok esze miatt barátkozom. Szerencsére, ha már megpördült, eszébe jutott bömbölni is egyet a biztonság kedvéért.

A tirexek nagyon szeretnek ordibálni, és Nyamm hangja igazán felért egy oroszlánéval. A macska akkorát ugrott ijedtében, hogy az egy szöcskének is becsületére vált volna, aztán hanyatt homlok elmenekült.

Nyamm értetlenül bámult utána. Szerencsére épp megállt mellettünk egy busz, amit mi akkor kövér növényevő dinónak véltünk a hangja alapján.

– Ugorjunk be – mutatott az ajtóra Nyamm. – Hátha kiderül valami odabent.

Nem derült ki. Csak az, hogy Büdipest igazán hatalmas, mert a busz még félóra múlva is az utat rótta velünk.

Forrás: Pozsonyi Pagony