Cannes-ban mindenki maga alá csinált Tilda Swintontól – és most kivételesen nem azért, mert a legkedveltebb androgün színésznő annyira ijesztő volt a vörös szőnyegen.

Swinton karakteres kinézete mellett, való igaz, nehezen megy el az ember. Van, aki imádja és divatikonnak tartja, mások szerint egyszerűen randa és kész. Aki ez utóbbi kategóriába tartozik, és még a hölgy látványától is kiveri a víz, annak igen kevéssé ajánlott a Beszélnünk kell Kevinről című alkotás.



A film ugyanis majdnem teljes egészében Swintonra épít, belőle is főként az arcára. A rendezőnő, Lynne Ramsay nemes egyszerűséggel a színésznőre bízza, hogy elvigye a hátán a filmet – ez sikerül is neki.

A történetet, amely egy borzalmas tragédia kibontakozását és végkicsengését fejti ki, az anya szemszögéből követjük végig, aki elsőszülött gyermekével már világrajövetele pillanattól kezdve nem találja a hangot. Viszonyuk, akármennyire próbálkozik – vagy akármennyire nem –, sosem lép túl a húzd meg-ereszd meg játékon, és bár sosem tudnak igazán közel kerülni egymáshoz, a tény, hogy anyáról s fiáról beszélünk, mégis elválaszthatatlanokká teszi őket.



A cselekmény érdekes, feszültségkeltő és elgondolkodtató, ügyesen játszik vele Ramsay, aki a sokkból épp magához térő Swinton fel-felbukkanó emlékképein keresztül vezet minket végig Kevin gyerekkorán. Az események nagyjából időrendi sorrendben követik egymást, így a kezdeti káosz szép lassan összeáll – de ez a gyakorlott moziba járók számára egyébként sem jelenthet nehézséget.

Az inkább, hogy a film végén nyitva hagyott kérdés – ki a hibás és miért? – nehezen felejthető el, mert nem egy izolált jelenséggel, hanem örök érvényű dilemmával állít minket szembe: történetesen azzal, hogy a nevelés, a gének vagy a szülői hibák tesznek valakit azzá, akivé?



A film képei között sok az álomszerűen úszkáló, látomásszerű jelenet, amik a főszereplő anya zaklatott idegállapotát hivatottak megerősíteni. Emiatt kicsit sok üresjárat van a filmben, de a feszültség továbbra is megmarad, így utólag nem tűnik olyan kibírhatatlannak. Emellé persze rengeteg szép, idillinek tűnő kép is került a szórásba, ami jól körvonalazható ellentétet teremt a látvány és a mögöttük rejlő érzelmek között.

Swinton mellett, ha nem is annyira hangsúlyosan, de nagy szerepet kap maga Kevin is. A rendező prímán válogatta össze az ugyanazon karaktert különböző életszakaszokban megformáló gyerekszereplőket, így nem csak hogy hasonlítanak egymásra, de közel ugyanolyan agresszivitással és gyűlölettel tudnak nézni filmbéli anyjukra. A kamasz Kevin pedig (Ezra Miller alakításában) van annyira gyönyörű, mint amennyire gonosz. Simán elhiszi róla az ember azt a magabiztos és vonzó szenvtelenséget, amely anyja számára olyan tragikusan elérhetetlenné teszi Kevin személyiségét.

Az azonos című, Lionel Schriver által írt regényből forgatott film tehát összességében ad annyit, mint egy jól időzített pofon, ami bár sajog egy kicsit, jogosnak attól még jogos.