A művész 60 éves pályafutása alatt hatalmas népszerűségre tett szert hazájában és – ismertté válása után – a világban is.
Szymborska 1996-ban vehette magához az irodalmi világ legnagyobb kitüntetésének számító Nobel-díjat, mellyel hazáján kívül is széleskörű ismertségre tett szert. Szymborska egyik legjellemzőbb ismertetőjegye játékos, egyszerű, de mégis komoly témákat taglaló stílusa volt. Verseiben könnyedén elemez olyan általános és nehéz témákat, mint a halál, a szerelem, vagy az élet értelme olyan egyszerű dolgokon keresztül, mint mondjuk egy ventilátor.
A Nobel bizottság értékelésében Szymborskát a költészet Mozartjának nevezték, aki a nyelvi eleganciát Beethoven átható dühével keverve, mégis viccesen állt hozzá az élet nagy kérdéseihez.
Radek Sikorski, lengyel külügyminiszter elmondta, a költő halála „gyógyíthatatlan seb a lengyel kulturális életben.” Szymborska egyébként tavaly kapta meg Bronislaw Komorowski elnöktől hazája legnagyobb kitüntetését, a Fehér Sas Érdemrendet.
Wislawa Szymborska néhány verse:
Nem történik semmi kétszer
Nem történik semmi kétszer,
minden új a nap alatt;
gyakorlatlanul születtünk,
s halálunk is próba csak.
Bár az élet-iskolában
legbutábbak mi vagyunk,
soha meg nem ismételjük
egy telünk, sem egy nyarunk.
Nincsen nap, mely kétszer jönne,
két egyforma éjszakánk,
nincs két csók egy tőről-metszett,
pillantás, mely egybevág.
Tegnap, mikor kiejtette
nevedet egy csacska száj,
úgy éreztem: ablakunkon
behullott egy rózsaszál.
Ma, hogy együtt vagyunk újból,
elfordítom arcomat.
Rózsa? Milyen is a rózsa?
Virág az, vagy kődarab?
Rossz órája életünknek,
mért fakasztasz rettegést?
Létezel - hát el kell múlnod,
s elmúlásod ó, be szép!
Mosolyogva, átölelve
keressük, mi összefűz,
bár különbözünk egymástól,
mint kétcseppnyi tiszta víz.
A negatív önértékelés dicsérete
Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret
A három legfurcsább szó
Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.
Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.
Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.
Beszélgetés a kővel
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.
Menj innen szól a kő.
Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.
Kőből vagyok szól a kő ,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
Üres, nagy termek - szól a kő ,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz.
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.
Nem léphetsz be - szól a kő.
A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.
Ha nekem nem hiszel - szól a kő ,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nincs ajtóm szól a kő.
Nem történik semmi kétszer
Nem történik semmi kétszer,
minden új a nap alatt;
gyakorlatlanul születtünk,
s halálunk is próba csak.
Bár az élet-iskolában
legbutábbak mi vagyunk,
soha meg nem ismételjük
egy telünk, sem egy nyarunk.
Nincsen nap, mely kétszer jönne,
két egyforma éjszakánk,
nincs két csók egy tőről-metszett,
pillantás, mely egybevág.
Tegnap, mikor kiejtette
nevedet egy csacska száj,
úgy éreztem: ablakunkon
behullott egy rózsaszál.
Ma, hogy együtt vagyunk újból,
elfordítom arcomat.
Rózsa? Milyen is a rózsa?
Virág az, vagy kődarab?
Rossz órája életünknek,
mért fakasztasz rettegést?
Létezel - hát el kell múlnod,
s elmúlásod ó, be szép!
Mosolyogva, átölelve
keressük, mi összefűz,
bár különbözünk egymástól,
mint kétcseppnyi tiszta víz.
A negatív önértékelés dicsérete
Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret
A három legfurcsább szó
Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.
Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.
Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.
Beszélgetés a kővel
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.
Menj innen szól a kő.
Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.
Kőből vagyok szól a kő ,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
Üres, nagy termek - szól a kő ,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz.
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.
Nem léphetsz be - szól a kő.
A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.
Ha nekem nem hiszel - szól a kő ,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nincs ajtóm szól a kő.
