Kevés olyan fotót találhatunk a World Press Photo nyertes képei között, amelyek vidám eseményt örökítenek meg. A világ legjobb sajtófotója idén az Arab tavasznak állít emléket.
A sajtó imádja a vért, a könnyeket, a szenvedést, ahogy az olvasók is. A boldog és sikeres emberekre általában irigységgel néz az egyszeri publikum, ám a nehéz helyzetben lévőkön – nem túlzás, mind tudjuk – imád szörnyülködni.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a World Press Photo idei győztes képe sem egy mosolygós családi csendéletet választott témájául, hanem háborús övezetben kattintott a New York Times érzékeny szemű fotóriportere, Samuel Aranda.
A spanyol fotós egy elfátyolozott jemeni nőt örökített meg, amint épp egyik sérült családtagját öleli. A kép a jemeni konfliktus kellős közepén, Sanaa egyik mecsetjében készült, amit az elnök ideiglenes kórháznak nevezett ki a sérültek nagy száma miatt.
A zsűri szerint a kép egy megkapó pillanatot ábrázol, egy hatalmas eseménysorozat emberi következményét – egy olyan eseményét, amely még most is tart, tehát közvetetten az Arab tavaszról is szól.
Ám nem érték be ennyi képmutatással, mert hozzátették, hogy bár soha nem fogjuk megtudni, ki az a nő, és hogy ki a hozzátartozója, ők ketten jól példázzák azokat a hétköznapi, ám bátor embereket, akik segítettek új fejezetet írni a Közel-Kelet történelemkönyvébe.
Mintha nem lenne teljesen mindegy, hol, mikor, kiről készült az a kép. Mindegy, hogy idén, húsz éve, tíz kilométerre vagy ezerre, nőről, férfiről, arabról vagy ázsiairól. Mert nem ez az érdekes, hanem az, hogy az emberiség minden egyes évben túl tud lőni az előzőleg felállított határokon.
Márpedig ezt olyankor igenis az orrunk alá kell dörglöni. Egy a gond: hogy a dokumentálás nem egyenlő a megoldással.
