Sokat markol, de keveset fog a legújabb hollywoodi kémmozi, és ezen még Denzel Washington sem tud segíteni.

Az egyelőre nem túl hosszú filmográfiával büszkélkedő svéd rendező, Daniel Espinoza a 2010-es – elképesztően hülye című – Instant dohány után újabb akciót rendezett, ami a jól összevágott előzetes alapján az átlagnál fordulatosabb, átverős, menekülős, verekedős mozinak ígérkezett, kár, hogy végül nem az lett. A Védhetetlen az akciófilmek azon típusába tartozik, amiből ha az ember hármat látott, az összes többit is el tudná mesélni. Csak címszavakban: a CIA által leginkább üldözött, briliáns képességű kiugrott volt hírszerzőtiszt, az elfogott renegátra felügyelő, zöldfülű CIA-tanonc, egy sokak számára nagy értékkel bíró ügynöklista, plusz a kettejük nyomában loholó ügynökségi dolgozók hada... Ha van is a filmben két-három csavar, a befejezés akkor sem sem fog senkit megdöbbenteni.


Pedig az öt kontinens legkeresettebb és legveszélyesebb ex-ügynökét alakító Denzel Washington karakterében minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy egy Hannibal Lecter-szerű, manipulatív, bárkit megtévesztő mosolygó pszichopata figuráját hozzák ki belőle, és akkor még az sem számított volna, hogy a partnerét játszó Ryan Reynolds maximum három arckifejezéssel tud dolgozni (a rémült, az elszánt és az értetlen). Ehelyett a klasszikus spy fiction nyomdokain haladva, annak leginkább bevált fordulatait használva az összes kémes klisét a képünkbe kapjuk, mindennek tetejébe az amúgy jól megkoreografált akciójelenetek is teljesen élvezhetetlenek. Igaz, ez nem kizárólag a Védhetetlen hibája: az elmúlt másfél évtizedben terjedt el az amerikai operatőrök között a „rángó kéz”-szindróma, amiről az istennek se bírnak leszokni, bár lehet, még senki sem mert szólni nekik, hogy ez a vásznon elég szarul néz ki. A fél másodpercenkénti perspektívaváltásokkal megspékelt rengeteg közeli miatt az ember azt sem tudja, mit kéne néznie, csak kapkodja a fejét, és idegeskedik, hogy a film jó negyedéről lemarad, holott korábban a teljes jegyárat kifizette.


Vannak azért szerethető pillanatai is a filmnek, és a fenti kifakadás ellenére korántsem nézhetetlen (ahogy mondani szokás, egynek megteszi), a maga módján még szórakoztató is, de bár a B-kategóriás tévé-akciókon edződött magyar közönség szemrebbenés nélkül bocsájt meg olyan dolgokat, mint a fantáziátlan történet, a dramaturgiai fordulatok menetrendszerű kiszámíthatósága, akciófilmhez teljesen méltatlan könnyes-patetikus befejezés, mégis csalódást okoz, hogy a Védhetetlen sokkal több is lehetett volna, mint ami aztán lett. És ez szomorú.