A The Subways legfrissebb itthoni fellépése alapján ismét meggyőződhettünk, hogy a produkció egy nagy bulit igen, jó zenét viszont még mindig nem képes csinálni.

Három év alatt harmadszorra lépett fel hazánkban a brit The Subways triója, igaz, nem az A38-as buli volt a csapat utolsó idei koncertje Budapesten. A helyzet meglepő, ugyanis minden bizonnyal nem a zenekar feltűnően nagy itthoni népszerűsége teszi indokolttá, hogy a hármas ekkora gyakorisággal látogatasson el hozzánk, hisz’ valószínűleg Magyarországon sem ismerik többen a formációt, mint bármely egyéb, meglehetősen súlytott zenei ízlésű közép-, illetve kelet-európai államban. Ám ettől függetlenül az, hogy hatszáz ember úgy őrjöngte végig ezt a bő egy órát, (illetve fejezte ki ezzel az együttes iránti mindent elsöprő imádatát), mintha évtizedek óta a Subways lett volna az egyetlen valamire való nyugati rockbanda, amely hozzánk is betéved, nem feltétlen nyújtott szívderítő látványt. Hanem, sőt, épp ellenkezőleg: kissé kellemetlen érzés volt azt látni, hogy egy seregnyi honi fiatal dobja el az agyát egy olyan zenekar kedvéért, amely már népszerűségének csúcsán (ahol, egyébként, szintén már vagy hét esztendővel ezelőtt járt) is egy kicsit elavultnak számított, és amely legújabb, 2011-es stúdióalbumával immáron harmadszorra készítette el ugyanazt a sorlemezt.



Nincs mese: a Subways egy béna együttes, mely sematikus, önismétlő témáit a kellően producerált, úgymond dögös power-pop hangzásával, a valóban dallamos, együttordibálós refrénjeivel, na és a nagy, hatalmas rockzene iránti teljes elkötelezettségével próbálja ellensúlyozni. És ugyan érezni, hogy tényleg teljes erőbedobással, lelkesen, élvezetből zenélnek, minőségileg nem kerülnek azon együttesek fölé, akik hasonló mentalitással, lehetőségekkel és tehetséggel indulnak neki megírni a saját Rock & Roll Queenjüket. A csapat így eleve vesztes pozícióból indult az A38-on, ennek ellenére a tagok tényleg mindent bevetettek, hogy végül övéké legyen a győzelem. Nem is a banda élő produkciójával volt a probléma (igaz, szólhatott volna tisztábban az egész - biztos a hely hibája), erre, ha más nem is, de a kismillió stage divingoló biztos bizonyítékként szolgál, hanem azzal, hogy rossz alapanyagból, még ha megszakadnak, akkor sem tudtak volna egy jó vacsorát főzni.



A csapat hol a Nirvana gitárrrockját, hol pedig az Oasis melankolikus popzenjét idéző, sajnos nem túl eredeti, egybefolyó világa szemmel láthatóan jól szórakoztatta az átlag magyar állampolgárt, a jobb fülű zenehallgatók viszont, ha csak egy számot is hallottak az egész műsorból, akkor sem maradtak le semmiről. Ha pedig az ember mindenképpen ragaszkodik egy megújulni képtelen, immáron divatjamúlt garázszenekarhoz, akkor is ezerszer hallgassa inkább a The Vines-t, mint eme brit formációt.