Ma nyílik, és Június 16-ig lesz látható a Három hét galériában Fehér Vera Húsvér mesék című kiállítása. A kiállítást este 7 órakor Kovács Dénes pszichológus nyitja meg, és rózsavízzel, valamint ehető virágokkal várják a vendégeket.
A művész így ajánlja kiállítását:Húsvér mesék margójára
A világon temérdek olyan ember volt, van, lesz, aki úgy gondolja, hogy meg kell váltania azt. Kezdettől fogva érzem, tudom, hogy van egy ilyen feladatom. Ezt az egészséges gondolatot ma nehéz bevallani, kimondani, sőt publikálni, de megteszem, mert azt kérdezték tőlem, ki vagyok és mit akarok. Sokat gondolkodtam.
Végül is mindig azt kerestem, belül, hogy mi lehet az az erő, ami arra késztet, hogy kifejezzem és megalkossam őt a semmiből. Azt érzem, hogy magamból kell kiindulnom ahhoz, hogy megtaláljam. A fényképezésben, írásban, rajzban. Ezek a módszerek csak eszközök arra, hogy engedjem előbújni a kinyilatkoztatást. Fényképeknél a véletleneket hívom segítségül, olyan képeket választok ki a Nagy Összesből, amiken rajtam kívül munkálkodó erő (istenujja) jeleit fedezem fel. Az írásban próbálok szabadon asszociációkat papírra vetni, rajzoláskor is elindulok, átnövöm a lapot, mint egy növény. Érdekes, és hasonlít a fotográfiai hibaizmusra az, amikor hagyom, hogy beleszóljanak – nyilván ugyanazon a nyelven, tehát rajzzal, nem szavakkal. Azt is „kiigazítom”, magamévá teszem, bekebelezem. Mintha hiba lenne. Végtére a hibák mindig rendszerből kilógó irányok. Az én rendszerem, tehát meg kell oldani, hogy vállalhatóan az enyém maradjon a kép. Nem törlök, soha. A szekrény is tele van a gyerekkori ruháimmal.
Szerintem nem érdekes, hogy az ember az anyagi világban merre jár, hol él, milyen iskolákban tanult. Amit magába szív, az lesz ő. A fontos, hogy hogyan éli meg a valamilyennek ítélt-elítélt életét-világát. Ha a belsőnket fényközelben tartjuk, életben maradhatunk, és még élvezhetjük is. A vallás nem számít. Mindnek ugyanaz a vége, az az erő, ami munkálkodik bennünk, a por, amiből lettünk, az ember, maga. Persze a Sors fontos, de inkább csak könnyít vagy nehezít az élésen.
Mindig szerettem volna, ha valaki segít abban, hogy közel kerüljek a belső hanghoz. Kíváncsi vagyok, marhára, hogy tényleg létezik-e az archetipikusnak mondott lénye(ge)m, és elég erős-e ahhoz, hogy egy időre átvegye az uralmat. Ezért döntöttem úgy, hogy egy hipnotizáció során találkozom vele. Így bebizonyíthatom, hogy nem csak én létezem.
A világon temérdek olyan ember volt, van, lesz, aki úgy gondolja, hogy meg kell váltania azt. Kezdettől fogva érzem, tudom, hogy van egy ilyen feladatom. Ezt az egészséges gondolatot ma nehéz bevallani, kimondani, sőt publikálni, de megteszem, mert azt kérdezték tőlem, ki vagyok és mit akarok. Sokat gondolkodtam.
Végül is mindig azt kerestem, belül, hogy mi lehet az az erő, ami arra késztet, hogy kifejezzem és megalkossam őt a semmiből. Azt érzem, hogy magamból kell kiindulnom ahhoz, hogy megtaláljam. A fényképezésben, írásban, rajzban. Ezek a módszerek csak eszközök arra, hogy engedjem előbújni a kinyilatkoztatást. Fényképeknél a véletleneket hívom segítségül, olyan képeket választok ki a Nagy Összesből, amiken rajtam kívül munkálkodó erő (istenujja) jeleit fedezem fel. Az írásban próbálok szabadon asszociációkat papírra vetni, rajzoláskor is elindulok, átnövöm a lapot, mint egy növény. Érdekes, és hasonlít a fotográfiai hibaizmusra az, amikor hagyom, hogy beleszóljanak – nyilván ugyanazon a nyelven, tehát rajzzal, nem szavakkal. Azt is „kiigazítom”, magamévá teszem, bekebelezem. Mintha hiba lenne. Végtére a hibák mindig rendszerből kilógó irányok. Az én rendszerem, tehát meg kell oldani, hogy vállalhatóan az enyém maradjon a kép. Nem törlök, soha. A szekrény is tele van a gyerekkori ruháimmal.
Szerintem nem érdekes, hogy az ember az anyagi világban merre jár, hol él, milyen iskolákban tanult. Amit magába szív, az lesz ő. A fontos, hogy hogyan éli meg a valamilyennek ítélt-elítélt életét-világát. Ha a belsőnket fényközelben tartjuk, életben maradhatunk, és még élvezhetjük is. A vallás nem számít. Mindnek ugyanaz a vége, az az erő, ami munkálkodik bennünk, a por, amiből lettünk, az ember, maga. Persze a Sors fontos, de inkább csak könnyít vagy nehezít az élésen.
Mindig szerettem volna, ha valaki segít abban, hogy közel kerüljek a belső hanghoz. Kíváncsi vagyok, marhára, hogy tényleg létezik-e az archetipikusnak mondott lénye(ge)m, és elég erős-e ahhoz, hogy egy időre átvegye az uralmat. Ezért döntöttem úgy, hogy egy hipnotizáció során találkozom vele. Így bebizonyíthatom, hogy nem csak én létezem.
