Harminchat évvel ezelőtt hunyt el Latinovits Zoltán. A színészlegenda fiatalon, tragikus körülmények között lelte halálát Balatonszemesen.

Latinovits Zoltán, az örökké lázadó, nyughatatlan színészlegenda 1931. szeptember 9-én látta meg a napvilágot. Születésének körülményei is éppoly kevéssé szokványosak, mint a művész későbbi életpályája: nagyapja, a híres vendéglátós Gundel Károly éttermében született, saját elmondása szerint „éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött”. Családjából több szépreményű művészpalánta lépett a hazai publikum elé, féltestvérei is népszerű előadók lettek: Bujtor István szintén színészként, Frenreisz Károly pedig zenészként vált ismertté.

Az érettségit követően a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1956-ban szerezte meg építészmérnöki diplomáját. Egyetemi évei alatt rendszeresen szavalt, s belépett egy színjátszócsoportba, ezzel pecsételve meg egész életútját. Tanulmányai befejezése után Debrecenbe szerződtetik segédszínésznek, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjával kezdte meg színházi munkásságát. A vidéken töltött évek után a fővárosi Vígszínházban, majd a Thália Színházban szerepelt. Közel száz színházi fellépés fémjelzi nevét, köztük a Rómeó és Júlia is, ahol igazi álompárként Ruttkai Évával léphetett a világot jelentő deszkákra.

Filmes karrierje 1959-ben kezdődött, elsőként a Gyalog a mennyországba című alkotás főszerepét kapta meg. Legemlékezetesebb alakításai közt említhető Szindbád alakja, s az Isten hozta, őrnagy úr! őrnagya, de hasonlóan feledhetetlen a Pacsirtában, az Aranyemberben, avagy a Szegénylegényekben nyújtott alakítása is. A színészettel kapcsolatban a következőképp vélekedett: „A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több "én" van benne”.

1971-ben, a veszprémi Petőfi Színházban megvalósíthatta nagy álmát, rendezőként színpadra vitte Németh László Győzelem című művét. Rengeteg hanganyagot hagyott maga után, az irodalmi élet számos alkotását - főképp Ady Endre, József Attila és Kosztolányi Dezső munkáit - elevenítette meg.

Munkásságát a szakma számos – többnyire posztumusz - elismeréssel jutalmazta, többek között Jászai Mari-, Kossuth- és Magyar Örökség díjas művészként vonult a filmtörténelembe. „Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam. Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darabka kék eget tartani. Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak. Megmaradt szívem szeretete, gyűlöletem; és minden felett megmaradtam folyton-keresőnek, "terepfelverőnek", lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek – vallotta.”

Latinovits Zoltán 36 évvel ezelőtt, 1976. június 4-én hunyt el Balatonszemesen. Halálának pontos körülményei máig tisztázatlanok; sokak szerint véletlen baleset okozta a Színészkirály halálát, mások úgy vélik, Latinovits saját maga ugrott az épp akkor érkező személyvonat elé. A művészvilág nagyjai – köztük Pilinszky János, Illyés Gyula és Örkény István is – személyes gyászukat fejezték ki. „Légy forgószél, őrült Színészkirály, az legalább, ki a nagyranőtt sírból szél-Krisztusként ragyogva kiszáll – bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, hahotázd meg a Gyászbaborúltat - a mozdonykerék-nagy koszorúkat gurigáld a versemen át!" – írta Nagy László a színészóriás emlékére.