A négy évvel ezelőtt megjelent Black Roses című The Rasmus album után új, cím nélküli lemezzel jelentkezett a finn soft-rock csapat.

Az 1994-ben, Helsinkiben alakult zenekar manapság viszont már finoman szólva sincs a csúcson, és hiába készítettek egy U2 és a Coldplay közé pozícionált felnőtt lemezt, azok, akik a feszes, gitárcentrikus zenéjüket szerették, a gitár hiánya miatt kárhoztathatják a csapatot.
Megfigyelhető, hogy a népszerűségüket vesztett rockzenekarok (pl. Linkin Park, Offspring) a rádiók irányából támadnak, elpuhulnak, karakterüket vesztik, és slágerpoppal próbálkoznak. Meglepő, hogy a dallamívek között milyen sok ún. amerikai rockos ízt is felfedezhetünk, amivel nincs semmi baj, mert az elektronika erőteljes használatával atmoszférikusak lesznek a cikibb melódiák is.
Amikor feltűntek, ők voltak a dark-popban utazó HIM ifjúsági tagozata, nem mintha a HIM-et nem a tinilányok szerették volna. A leginkább egy manga képregény hőseire emlékeztető tupírozott, tollakkal teli frizurákkal előálló fazonok Japánban is népszerűek, sőt majdnem Londont is bevették, de valahogy az összhatás mégis a tinédzser-pop maradt, így az ún. szakma sosem vette igazán komolyan őket. Részint a túl sok, hó-hó-óó-óó-szerű vokálok miatt.
Az új lemez bármelyik dalából lehet sláger, Lauri Ylönen édeskés hangja képzett, erőteljes, jók az effektek, jó a ritmusszekció, ügyes a hangszerelés is... nincs is semmi baj ezzel az albummal, ha helyi értéken kezeli az ember. Ha csak az nem, hogy nem könnyű mit kezdeni egy olyan formációval, amelyik valahol a U2 és a Roxette közé kéne elhelyezni.
The Rasmus
EMI
10 szám 41 perc