A Warpaint lemezen kiváló hangulatteremtő, egy jó koncerthez azonban valami olyan is kell, ami a los angeles-i lányok batyujából hiányzik.

A rock ’n’ rollt általában a férfiakhoz szokás kötni, ezért is meglepő, hogy a csupa női tagból álló Warpaint csapata mennyire megállja a helyét a jelenkor könnyűzenéjében. Az együttesnek az a feminin, intuitív finomsága, valamint hangzásbeli sajátossága pedig nem csupán vetélytársaival azonos, de sokszor még náluk is magasabb szintre juttatja a kvartettet, az pedig külön dicséretes, hogy mondjuk a szintén az elmúlt évek Vivian Girls-Dum Dum Girls vonalával szembemenve a los angelesi kollektíva a sebességhez és a dalszerkezethez is különleges, egyedi módon viszonyul. E tényezőkre mindössze két, hosszúnak nem nevezhető kiadvány alapján derült fény: a bemutatkozó EP, vagyis a 2009-ben, még John Frusciante, Josh Klinghoffer és Shannyn Sossamon közreműködésével készült Exquisite Corpse, valamint a már a jelenlegi felállást reprezentáló 2010-es The Fool című debütalbum rendkívül erős hangulata, lassú, gomolygó, füstös és kövér dalai alapján a Warpaintben megvan az esztétikai potenciál a naggyá váláshoz, az viszont már más kérdés, a magas labdák elengedése és a szonikus arculat nyújtotta lehetőségek kiaknázatlanul hagyása mennyire válik a csapat javára.


A zenekar lemezei sajnos fura módon annál kevesebbet nyújtanak, minél többet hallgatjuk őket. És igaz, távol álljunk attól, hogy rossznak nevezzük azt, amit a Warpaint csinál, az együttes ebben a formájában nem képes egymaga betölteni a rendelkezésre álló teret, sem nézőszám, sem pedig koncertélmény tekintetében, így pedig inkább raknánk a csapatot egy fesztivál koraesti sávjába, mint fő fellépőként bárhova is. A lányok ugyanis élőben leginkább olyanok, mint lemezen: nem rosszak, de azért túlságosan jók sem. Ebből kifolyólag pedig nem sok olyat lehet hozzáfűzni a kvartett színpadi produkciójához, ami az eddigi kiadványok alapján ne lenne nyilvánvaló: a korongok igazán hatásos momentumai, illetve jellemzői (a Bees gitárrifje vagy az Elephants lebegő nyugtalansága) a koncerten sem okoztak nagy problémát, ám cserébe az eddigi két kiadvány sántaságai ugyanúgy szemet szúrtak a színpadon is. A már-már transzcendentális atmoszféra és a szétfolyó, mégis finomra hangolt összjáték szerencsére hűen életre kelt, akárcsak Emily Kokal a saját halott szellemét idéző éneke, igaz, a mondjuk a The Foolon szerepeltetett feszült és kavargó békesség lényegében reprodukálhatatlan egy párszáz emberrel teli teremben, erre pedig csak rátett a tény, hogy a csapatnak sajnos nincs annyi jó száma, hogy mindvégig kielégítő teljesítményt nyújtson. Igaz, hogy a zenekar jól szólt, és a lelkesedésével sem volt gond, úgyhogy ha majd legközelebb, több szerzeménnyel visszatérnek, valószínűleg a semlegesnél intenzívebb érzelmekkel fogjuk elhagyni a hajót.