A Future Of The Left nem a slágerlisták, hanem a minőség rockzenekara, és szerencsére ez nagyjából a csapat 2012-es lemezén is érződik.

Az együttes történetében való elmerülés előfeltétele a vezető-énekes Andy Falkous korábbi tevékenységének ismerete: ő ugyanis a Mclusky nevezetű walesi csoportosulás első embereként csillapította a hangos gitárzaj után ácsingózó, ám vágyát a 00-ás évek erősítőktől kongó sivatagában enyhíteni képtelen fiatal generáció éhségét, és talán túlzás lenne azt állítani, hogy a múlt évtizedben pusztán e formáció őrizte a klasszikus rockzenei hagyományt, egészen biztos, hogy az egyik legeredetibb kiválasztott volt a láng hordozói közül. Elsöprő, bivalyerős, mégis minden teátralitást nélkülöző megszólalása miatt még hagyján, de Falkous vicces és szarkasztikus megjegyzései, valamint a rajongók torkait sem kímélő, vörös szemmel vicsorgó slágerei tudatában tényleg kár, hogy a Mclusky megmaradt egy szűk réteg fétisének, és sajnos ugyanez a helyzet az énekes következő zenekarával, az előbbi 2005-ös feloszlása után megalakult Future Of The Lefttel is, amely 2012-ben jelentette meg harmadik lemezét.



A FOTL kiválóan alkalmas a Lusky-hagyaték ápolására, ami nem is csoda, hiszen a három tagból kettő az utódzenekarban is helyet kapott, szóval a váltáskor lényegében csak egy névcseréről volt szó. Az formáció az elmúlt időszakban négyfősre duzzadt, igaz úgy, hogy az egyik alapító kivált, és mivel a még vele elkészített a 2009-es Travels With Myself And Another egészen biztosan ott volt az év legjobb rocklemezei között, érthető, miért volt akkora tétje a banda harmadik munkájának. És bár a The Plot Against Common Sense talán annyira nem magától értetődő az első néhány hallgatás alkalmával, többszöri nekifutásra nagyon is változik a helyzet. Az új album kevésbé koncentrált, mint elődje volt, és a Travels…-t végigkísérő röfögö, disznó riffelés helyét inkább némi zajongás és szárazabb gitárnyúzás vette át, ráadásul az első korongra jellemző visszafogott szintieffektek itt ismét jelen vannak. E tényezők a Falkous-iskola dalaival keveredve kétségtelenül eredményeztek néhány első osztályú slágert (Sheena Is A T-Shirt Salesman, Beneath The Waves An Ocean, Goals In Slow Motion, I Am The Least Of Your Problems, stb.), ám figyelembe kell vennünk, hogy a korong nem annyira arányos, mint szeretnénk: a City Of Exploded Children lassú, a Notes On Achieving Orbit, bár jó, de hosszú, a 2011-es EP-ről való Polymers Are Forever pedig olyan fantáziátlan, hogy az már szégyenletes. A tagok érezhetően túlnőtték a keretet egy kicsit: ötven percre nem elég az energia, és (a múltkori Cribs-anyaghoz hasonlóan) ha a csapat meg tudta volna húzni a határt 9-10 számnál, sokkal nagyobb hatásfokkal üzemelt volna a lemez, és bár az albumot még így is élvezetesebb meghallgatni, mint a 2012-es munkák nagy részét, azért örültünk volna, ha néhány kelletlen darab a kukában landol.