Ákos koncertje a Szigeten mindenféleképpen érdekes, bár kissé szomorú volt. A régi klasszikusokat agyonizélte az áram.

Az első dolog, ami a koncertre érkezéskor feltűnik, hogy milliók kedvenc Ákos-számait odakötözték egy szintetizátorhoz, és a modern világ kedvelt kínzóeszközével, az elektromossággal arra kényszerítették, hogy lelkük utolsó darabjait is kileheljék.

Igen, ezeket a számokat sistergő hússal kínálták a közönségnek, akiknek előzőleg azt ígérték, hogy Ákos a Bonanza Banzai és saját szólókarrierjének legsikeresebb dalait is előadja majd. Ha feketén-fehéren vizsgáljuk, akkor tény, hogy a beígért dalok szövegei és dallamainak egyes részei elhangoztak, de ha egy kicsit megpróbáljuk kiszínezni a dolgot, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy mennyire számítanak az előadott „klasszikusok” ipari áramra kalibrált verziói régi számoknak.

A várakozásoktól függetlenül nehéz racionális indokot találni arra, hogy miért kellett ezt csinálni. Ákos énekhangja nem sokat változott, azzal semmi gond nem volt – kivéve akkor, amikor a zenéhez igazodva ő is megpróbált kissé robotszerűen énekelni. És az is világos, hogy egy szimfonikus zenekarral kissé gazdaságtalanabb a koncertezés, mint két  kollégával.
Minden művész életében eljöhet egy olyan időszak, amikor úgy gondolja, hogy stílusváltásra van szükség. Ezzel semmi baj nincs, a Sziget egyik legnevesebb fellépője, a rapper Snoop Dogg is átalakult, s a közeljövőben már Snoop Lionként, egy reggae zenész bőrében folytatja. Az alapvető különbség Ákos és Snoop Dogg között, hogy utóbbi nem citálja jól bevált, szeretett dalait a jamaicai pálmafák árnyékába.

Ákos átalakulásának (árulásának?) legnagyobb problémája az, hogyha eljátszotta volna rendesen régi számait, majd egy jó váltással előjön új stílusával, új számaival, akkor teljes lett volna a koncertélmény, és mindenki szabadon eldönthette volna, hogy benevez-e az új, elektromos Ákosra, vagy inkább előkapja a régi lemezeket.

Erre a közönség sajnos nem kapott lehetőséget. Két, teljesen ellentétes érzelem harcolt a nézőtéren. A rajongók egy része, úgy gondolta, jól van, ő a fiatalokhoz is akar szólni, végül is egész dallamos, lehet ezzel mit kezdeni... A többiek pedig tátott szájjal, döbbenten és hitetlenül álltak a Hello, a Végre vagy Az utolsó hangos dal kegyetlenül meggyalázott maradványai fölött.

Akik az első véleménnyel értettek egyet, azok a nézőtér közepén, átszellemülten ugráltak, akik pedig az utóbbival, azok patkó alakú gyűrűben álltak.

Egyébként maga a koncert kifejezetten szép és hangulatos volt, a látvány, a vetített részletek és a színpadkép is teljesen rendben. Ha a szintipop hatástól, és a dalok eredetijétől elvonatkoztatunk, elmondhatjuk, tisztességes munkát végeztek. Csak ne is tűnnének olyan borzalmasnak azok a tíz évvel ezelőtti számok...