Elvadult tájon gázolok. Körülöttem a végtelen mocsár, egyetlen kicsi zsombék adatott, ahol megvethetem a talpamat. Vigyáznom kell, bele ne csússzam a miazmába.

Úgy kell most megírnom egy kiállítás történetét, hogy közben ne fröcsköljem szét a sarat.

2001-ben kezdődött a felkéréssel.

Első pillanatban örültem a munkának. Újabb szép anyaggal gyarapíthatom archívumomat, jó csapattal dolgozhatom együtt, azzal foglalkozom, amit szeretek, amihez valóban értek. Aztán nagyon megijedtem, elbizonytalanodtam.
Színházi fotós számára – bizonyos gyakorlat után – nem lehet megerőltető egy mégoly bonyolult szerkezetű, felépítésű, világítású előadás fényképezése sem. Akadhatnak ugyan váratlan színpadi helyzetek, de ismerni kell a szakma törvényszerűségeit, bele kell helyezkedni a darab menetébe, át kell élni a történéseket, és minden nehézség leküzdhetővé válik.


Az ijedtség okát a helyzet pikantériája szolgáltatta. A Nemzeti Színház nyitóelőadását, Az ember tragédiáját kellett fényképeznem.

Úgy gondolom, minden, ami visszahúzó a magyar közéletben, megvilágítható az új teátrum körüli évtizedes, de akár az 1800-as évekig visszavezethető hercehurcával. Az a legvisszataszítóbb, hogy az intézménnyel kapcsolatban az is üvöltve hangoztatja megmásíthatatlan véleményét, aki életében nem járt még színházban.


2002 elejére az egekig csaptak az indulatok, valóságos szellemi csatatér volt az ország. Mindenki, aki valamilyen kapcsolatba került a Nemzeti Színházzal, kapott hideget, meleget. A sárdobáláshoz bőségesen szolgáltatta a muníciót a magyar sajtó, de egy dologról megfeledkeztek a megmondó emberek: a vásári színjáték a falakon kívül folyt, a belül dolgozó csapat – függetlenítve magát a politikai történésektől – színháztörténetet írt, s az épületet elsőként birtokba véve, sikerre vitte Madách darabját.


Jó volt ezzel a társulattal dolgozni! Megfigyelni, hogyan kerülnek helyükre az utolsó mozaikdarabkák, hogyan kerekedik egésszé a mű. És, amikor annak jött el a pillanata fényképezni, fényképezni rengeteget, tudván, ez a képanyag marad az utókorra, sok-sok év múltán ezekből a fotókból lehet felidézni az előadást.

Aztán elmúlt a varázs. Az ötvenedik előadással történelemmé vált a darab, nem játszották tovább. Az emlékek azonban nem fakultak.


Néhány évvel ezelőtt Tresz Zsuzsa jelmeztervezővel és Milorad Krstiæ díszlettervezővel elgondoltuk, mi történne, ha közösen mutatnánk be Tragédia-anyagunkat. És láss csodát, ahogy rakosgattuk egymás mellé a rajzokat, festményeket, fotókat, azok beszélgetni kezdtek. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztuk, a közönség elé tárjuk, hogyan dolgoztunk külön-külön, és mégis együtt ezen az előadáson. És most, szeptember 21-én, a magyar dráma napján, a magunk módján, sárból, napsugárból összegyúrva, pontot tettünk egy munka végére.