Závada Pál 1997-ben megjelent, naplóformában írt regénye, a Jadviga párnája színpadi változatának premierjére készül az Orlai Produkció a Belvárosi Színházban. A színészekkel beszélgettünk a közelgő premier kapcsán.

A Hargitai Iván rendezte előadás bemutatója október 12-én lesz. A Kultúrpart a próbák során egy videót is forgatott, a premierhez közeledve azonban még egyszer kíváncsaik voltunk, mit is gondolnak a színészek.



Miért tartod fontosnak ezt a történetet? Egy nagyon komplex szerelmi kapcsolat látható benne, amiben nagyon sok görög drámai elem jelenik meg.

Gáspár Sándor: Számomra hihetetlenül izgalmas, ahogy látom dolgozni Pál Andrást és Ónodi Esztert. Csodálatos napról-napra látni, ahogy ők belebonyolódnak ebbe az egész szerelmi ügybe. Maga a regény a 20. századból majdnem 80 évet ölel át, az esküvőtől Misó haláláig, 1915-től 1987-ig. A színházi változat nem dolgoz fel ekkora időt, nálunk Jadviga halálakor kezdődik a történet, a jelen 1954-ben van, innen lapoz vissza Misó 1917-ig. Bár ez az idő se kevés.

Eseménydús, sőt viharos időszak.

Gáspár Sándor: Igen. Ezért érdekel a történet. Van egy elképesztően izgalmas, titokzatos családi dráma, ezer szálon felfejtve, amihez kötődik két ember. De míg ők ebben vannak, zajlik körülöttük a világ, amiben ezáltal öntudatlanul sodródnak: egyáltalán nem látnak rá, de hat rájuk – megélői és szenvedői annak. Mindez a mára vonatkoztatva is rendkívül izgalmas.


Ha az ember ránéz a színlapra, azt látja, hogy zenés-táncos előadás és egy irodalmi alapokon nyugvó, ilyen értelemben klasszikus darab. Ugyanakkor ez némileg kísérletező előadás is.

Ónodi Eszter: A kísérleti jelleget úgy értem, hogy sem a zene, sem a tánc nem klasszikusan operettjellegű dalbetéteket és fordulatokat jelent. Ettől függetlenül a szándék egy érzelmileg magával ragadó előadás létrehozása. Nem szeretnénk semmiféle "művészkedést" a színpadra tenni – én legalábbis nem akarok. A célom, hogy azt a szerepet, amit megkaptam, azokkal a partnerekkel, akikkel a sors megajándékozott, együtt megalkossam. Szerintem ha ezek az elemek jól összeállnak, és arányaiban jól lesznek adagolva a mozaikok, akkor az előadás esztétikája túlmutat majd azon a kommerszen, amit az emberek sok helyen kapnak a világtól. Ha visszafejtjük a sztorit, akkor itt azért elképesztő dolgok történnek: a legdurvább görög drámák vérfertőző, sötét, erőszakkal és vérrel, könnyel teli, súlyos történetei vannak benne. Emiatt is érthető, hogy Závada Pál szerepeltet egy kart, mert ezáltal a görög tragédiákhoz közelíti a történetet, ami amúgy sem idegen attól.

Pokorny Lia: De ha az alkotókon végignéz az ember, akkor lehet is számítani váratlan dolgokra. Nem közhelyes, nem olyan, hogy ránézek és tudom, mi fog történni. Igen erős egyéniségű alkotó emberek vannak együtt – az írótól és a zenésztől, a dramaturgon keresztül, a rendezőig, a színészekig és a koreográfusig: mindenki egy külön világ.

A kísérletezés ebben a helyzetben egy külön formát is megkövetel. Ez miben testesül meg?

Pokorny Lia: Regényt állítunk színpadra. Az nem várható el, hogy egy ekkora regényt egy egész estébe besűrítsenek szöveg szinten, így a koreográfiának és a zenének nem csak aláfestő, hanem hangsúlyos része van az előadásnak. Ezáltal olyan, mintha egyszerre három szinten zajlana az történet – és ezáltal lesz komplex. Nem az van, hogy megy a történet, ami közben egy kicsit táncolunk, egy kicsit énekelünk, hanem a mozgás is külön mesél olyat, ami a szövegben nem hangzik el, viszont kiegészíti a történetet – ugyanígy a zene. Závada úgy írta meg a verseket – amiket aztán Szokolay Dongó Balázs megzenésített –, hogy mindig olyan, mintha egy picit kikacsintana a nézőre. Sok informális dolog hangzik el – viszonyokról, kapcsolatokról, helyzetekről –, amit egy párbeszédből nem tudunk meg – például Jadviga vagy Ondris gyerekkoráról, a mama szerelméről stb. –, amik nagyon gyomorszorítóak és sűrűek. De valahogy mindig olyan érzésem van a dalokkal kapcsolatban, mintha rajtuk keresztül egy kis ördög kacagná kis a szereplőket. A történet buja, erotikus, szenvedő és fájdalmas, viszont a dalok humorral, feloldással vagy drámai éllel egészítik kis az egészet.

Mitől különleges az előadás?

Szikszai Rémusz: Egyrészt a zenétől, másrészt Ladányi Andrea koreográfiáitól, harmadrészt a Czigler Balázs tervezte tér, amiben játszunk is nagyon izgalmas, valamint a történetfűzés is eltér a megszokottól. Ez egy hihetetlenül nagy regény – képtelenség lenne egy az egyben színpadra vinni. Hargitai Iván kiválasztotta azt a rétegét, ami számára a legérdekesebb és arra fűzi fel a történetet: egy párkapcsolatra és arra, hogy mit bír ki egy szerelem és hogy bírja ki azt, amit kibír. Ettől lesz egyedi.