Hiába a sármos és vicces szerző, a zseniális történet, ha végeredményben egy elképesztően hosszú és részletes bevásárlólistát akar megosztani a nagyvilággal az író.

Salman Rushdie Joseph Anton címmel közrebocsájtotta életét; és Salman Rushdie élete kifejezetten izgalmas és fordulatokban gazdag, 1989-ig is. De az indiai származású író élettörténetében az 1989-es fatvával összehasonlítva minden más másodlagosnak tetszik. Történt ugyanis, hogy Rushdie-t Khomeini ajatollah, Irán síita vallási és politikai vezetője 1989-ben halálra ítélte – magyarán kijelentette, hogy ő, minden vallási tekintélyével megtámogatva, ezennel kinyilatkoztatja, hogy Salman Rushdie-nak meg kell halnia. Az ajatollah szerint a szerző Sátáni Versek című regényével meggyalázta az iszlám vallást, és megcsúfolta a Prófétát. És mivel nem kis tekintélye volt az ajatollahnak, így a fenyegetést komolyan kellett venni. Aztán milliós vérdíj is akadt. Így lett, hogy Salman Rushdie bő egy évtizedet töltött “közellenségként”, szigorú rendőri felügyelet alatt, egy jó darabig kölcsön lakásokban héderezve, Nagy-Britanniát keresztül-kasul bejárva. Joseph Anton egyébként Rushdie kódneve volt (Joseph Conrad és Anton Csehov után), hogy a rendőröknek ne kelljen az igazi nevét használniuk. A rá vigyázó különleges alakulat tagjai egyszerűen csak Joe-nak szólították. Nagyon utálta.



Mindeközben mindenki Rushdie-ról beszélt, évekig, szinte megszakítás nélkül ő volt az újságok címlapján, és mindenkinek volt véleménye róla és a fatváról – általában negatív. A fatva (ami ez esetben halálos ítélet, kiközösítés és átok egyben) hatására számos országban betiltották a Sátáni Verseket, világszerte muszlimok ezrei tüntettek Rushdie ellen. Iszlám szélsőségesek az olasz fordítót és a norvég kiadót is súlyosan megsebesítették, a japán fordítót megölték, és a török fordítóra rágyújtottak egy hotelt (ő nem halt meg, de sokan mások, akiknek semmi közük nem volt a könyvhöz, igen). A Sátáni Versek 2004-ig meg sem jelent Magyarországon.

Minderről memoárt írni magától értetődő – gondolhatjuk. Pedig Rushdie élete a fatva nélkül is regénybe illő. A szerző egy bombayi, muzulmán származású, jómódú vallástudós, ambár ateista (és alkoholista) apa, és egy kalandos életű tanárnő anya legidősebb gyermeke, és egyetlen fia. A szerző 14 évesen Angliába költözött egy burzsuj bentlakásos magániskolába, később Cambridge-be járt. Megtanult kívülállóként létezni, hallgatni, és nem meghallani a rasszista megjegyzéseket. Mindez csodás stílusban elmesélve – az olvasót nem tudja nem érdekelni a történet... Nem beszélve a nőkről, a barátokról – és sok híres barátja van Rushdie-nak. Szó van a sikerről, és a pénzről, meg persze a csillogásról – ezzel indul a történet. Egyiket sem adták ingyen, de a fatvát megelőzően Salman Rushdie nagyon sikeres regényíró volt.

A könyv egyes szám harmadik személyben íródott, tehát olyan,  mintha Rushdie valaki másról írna. A fatvával indul a könyv, azzal, hogy hogyan kezdődött a rémálom. Aztán lineárisan követjük a szerző életét: gyerekkor, fiatalkor Angliában, iskola, egyetem, szerelem, küzdelem a sikerért. Mindeközben káosz mindenhol: folyamatos rendőri felügyelet és a szerelmi drámák, folyamatos költözések, feszültség… Az első háromszáz oldal nagyon olvastatja magát, nehéz letenni. A briliáns jelző sem túlzás. Csak úgy sodorja a történetet a lendület.

Aztán lassan elfárad a könyv. A második háromszáz oldal már ki-kifullad. Az írón felülkerekedik az ember, aki valamiért elképesztő részletességgel akarja elmesélni a történetét. És nem volt szigorú szerkesztő sem, láthatóan nem szólt neki senki, hogy sok lesz ez. Kicsit olyan, mintha Rushdie nem akarna senkit sem megbántani és nem akarna senkit és semmit sem kihagyni. Csoda, hogy a sarki kisboltost nem említi a könyv. Egyes kritikusok azzal vádolják Rushdie-t, hogy a híres barátaival dicsekszik, amiben lehet némi igazság, de csak részben, mert a szerző a nem híres barátokat, üzletfeleket és rokonokat, éttermek nevét és országok hosszas listáját is részletesen felsorolja. Egytől egyig, mindent. És mindenkiről és mindenről részletesen lelkizik és személyeskedik. Minden sértést és csúnya megjegyzést lejegyez, cikkekből idéz, hosszasan kesereg. A végeredmény így felemás lett, sajnos. Mert hiába a briliáns kezdet, a sármos és vicces szerző, az általánosságban véve zseniális történet, ha az író végeredményben egy elképesztően hosszú és részletes bevásárlólistát akar megosztani a nagyvilággal. Persze ez a valóság, itt számítanak a részletek. De minek ennyi és így? Leginkább öregedő nagymamámra emlékeztet, aki minden alkalommal megosztotta velünk, hogy melyik buszra mennyit várt és hány forintért vett melyik kofától retket a piacon...
A könyv egy memoár, de az olvasó meg ember, és feltehetően szórakozni is szeretne, amikor olvas. És mivel nem a szerző kisunokája, nem köteles úgy csinálni, mintha érdekes lenne az egész litánia. Persze a könyv első feléért megéri kézbe venni a Joseph Antont, de nagyon nagy kár, hogy Salman Rushdie-ból kifogyott a szusz, és végül az olvasóinál fontosabbnak tartotta önnön egóját.