Kilencven éve, 1922. november 18-án hunyt el Marcel Proust. A francia író leginkább Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényéről ismert, amit a XX. század legjelentősebb művei közt tartanak számon.
A huszadik század elején Henri Bergson, francia filozófus hozta be a köztudatba a szubjektív idő fogalmát. Elkülönítette az objektív időtől, amely a fizika tartományába tartozik, így mérhető, lineáris és nem ismétlődik. Egy nap mindig huszonnégy óra, egy óra pedig hatvan perc. A szubjektív idő ezzel szemben az ember ideje. Nem tekinthető folyamatosnak, hiszen rengetegszer tervezünk előre, és még gyakrabban emlékszünk vissza már megtörtént eseményekre. Ilyenkor van, hogy fel sem fogjuk a valóságos, körülöttünk levő világot. Jó példa erre, amikor valaki egy hosszú és unalmas autópálya-szakaszon vezetve elkalandozik, a jövőre vagy a múltra gondol. Ha ilyenkor egy autó lefékez előtte, hirtelen visszazökken a gondolatokból a valódi időbe. Mindenkivel megtörtént már, hogy egy unalmas előadáson vánszorgott az idő, és pár percet egy órának érzékelt, vagy más helyzetben éppen fordítva: pár óra percek alatt elrepült. Ezzel is jól érzékeltethető a különbség.

A közel 3200 oldalas és több mint 2000 irodalmi karaktert felvonultató regényt Proust 1909-ben kezdte el írni és nem sokkal halála előtt fejezte be. A hétkötetes mű, melyet a huszadik század egyik legjelentősebb regényeként tartanak számon, 1913 és 1927 között jelent meg – az utolsó három könyv a szerző halálát követően. Magyarországon a regényfolyam zárókötete, A megtalált idő kissé megkésve, 2009-ben jelent meg, amiről korábbi interjúnkat is olvashatják.
Proust terjedelmes munkáját gyakran összevetik James Joyce Ulyssesével és Robert Musil Tulajdonságok nélküli ember című regényével. A világhírű angol író, Graham Greene a 20. század legnagyobb regényíróját látta Proustban, míg Somerset Maugham az időről megírt leghatásosabb műnek nevezte a regényt.

A francia író élete utolsó három évét betegsége miatt jórészt elzárkózva, parafával bélelt hálószobájában töltötte, ahol nappal aludt, este pedig regényén dolgozott, kisebb sétákkal megszakítva az írást. A nappali zajok és a fények súlyos asztmarohamokat okoztak neki. 1922. november 18-án halt meg tüdőgyulladásban. November 22-én a párizsi Père-Lachaise temetőben temették el szülei mellé.