'85-ben megjelent egy lemez, az volt a címe: Átutazó. Volt rajta egy dal egy lányról, aki mindig csak rohant, pedig mondták is neki, hogy a vesztébe fut. Ő volt a hiába szép.

Azóta eltelt egy kis idő, de a dal előadója azóta is folytatja azt, amit akkor hirtelen elkezdett: énekel. Sőt koncertezik, a múlt nyarat például végigturnézta, mint egy igazi rocksztár. Most pedig nem nagyszínpadokon, hanem sokkal közvetlenebb, már-már intimnek mondható közegben lép fel, egyes-egyedül. A Hiába szépből pedig Mégis szép lett. Udvaros Dorottya életében először önálló esttel rukkolt elő.

Honnan jött az est ötlete?

Nehéz ezt megmondani. Már többször hívtak, és többen kérdezték, van-e önálló estem, nekem pedig nem volt. Egy idő után kínos volt azt mondani, hogy nincs, mert mindig kérdően néztek rám, hogy jé, miért? Fiatalon is lehet önálló estet csinálni, de amikor az ember eljut a pályáján egy bizonyos pontra, amikor már van „valami” a háta mögött, akkor azért feltételezik, hogy van miről beszélnie, van mivel megtöltenie egy saját műsort.



Az önálló estek általában pár vicces történetből, néhány versből vagy dalból állnak, a Te produkciód viszont ennél sokkal összetettebb, sőt, őszintébb is.

Számomra nagyon fontos volt, hogy ezt ne egyedül csináljam meg. Van egy dramaturg barátom, Vörös Róbert, köztünk olyan összhang alakult ki az évek során, ami lehetővé tette, hogy közösen hozzuk létre az előadást. Egyedül nem vágtam volna bele, az tuti. Soha nem akartam egyedül állni a színpadon, ha nincsenek játszótársaim, akkor nem érdekel az egész. Belőlem hiányzik a mérhetetlenül erős szereplési vágy. Nem vagyok nosztalgikus alkat, az, hogy mi volt anno, nem hoz lázba, ahogy az sem, hogy korábban eljátszott darabokból elmondjak vagy elénekeljek részleteket. Persze, jó visszagondolni a régi dolgokra, de én nem ezeket akartam felelevenítgetni. Ehelyett felkértünk írókat, hogy készítsenek nekünk kis novellákat, karcolatokat arról, hogy mi az, amit soha nem mondanának el egy nőnek. Az elején nem nagyon hittem benne, kérdeztem is Vörös Robitól, hogy Te, szerinted fognak nekünk írni? Ő azt válaszolta, hogy persze, Dorottya, persze. Nem vagyok kishitű, de nem is vagyok beképzelt, nem gondolom azt, hogy ha füttyentek, mindenki rohanni fog. Amikor aztán megérkeztek az első munkák, az szárnyakat adott mindkettőnknek.

Csupa új dologból áll a műsor?

Az első budapesti előadásom a Koldusoperában, a Nemzeti Színházban volt, és akkora sikert aratott, hogy ha akkor nem jövünk el onnan szinte mindannyian, és nem alakul meg a Katona József Színház, az a darab a végtelenségig ment volna. Brechtnek ilyen sikere még nem volt ebben az országban. Még azon is gondolkodtak, hogy esetleg áthozzák az egészet a Katonába, de egész egyszerűen nem fért be. A Koldusoperából ezért vannak dalok, de tulajdonképpen más régi anyag nincs is, tényleg csak új dolgok vannak. Miközben összeállítottuk az estet, találtunk egy olyan Karafiáth Orsolya-verset, ami pont olyan, mintha én írtam volna az édesanyámról, Bereményi Géza pedig írt egy dalszöveget egy fiúról, ami olyan, mintha én mondanám el a fiamról. Szóval teljesen az elevenembe vágó dolgok születettek, ami azért furcsa, mert nem szoktam lelkizni ezekkel a szerzőkkel, véletlen, hogy pont ilyen alkotásokat találtunk, kaptunk. Azt gondolom, hogy ennek az estnek most van itt az ideje, előbb nem lett volna szabad megcsinálnom. Pontosan éreztem ezt, korábban ezért is húzódoztam, és most valahogy úgy jöttek össze az energiavonalak, hogy a Rózsavölgyi Szalonban ez megszülethetett. Azt is tervezzük, hogy Bereményi Géza ír még dalokat, sőt, még az is lehet, hogy egyszer csinálunk egy új lemezt.