A félelemkeltés pont a lényegéről tereli el a figyelmet, ami által csak lebénítjuk magunkat és elhárítjuk a felelősséget, épp így gerjesztve kisebb-nagyobb világvégéket.

Sokan sokfélét mondanak 2012. 12. 21. kapcsán, ahogy számos csodaváró és félelemkeltő információval is bombáznak minket az utóbbi időben. De miről is van szó?

Asztrológusként bizton mondhatom, hogy az ősi naptárrendszerben valamelyest bízhatunk, de a félelem-, illúzió- vagy hisztériakeltésben korántsem. De ha szellemi, önismereti munkával befelé tekintünk, az intuíciónkra, önvalónkra figyelünk, és ezt kiegészítjük egy megbízható ősi segédeszköz használatával, mint az asztrológia, meglepő következtetésekre juthatunk.

Az is igaz, hogy „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”, ugyanis valóban idén júniusban állt össze az a konstellációsorozat, ami  mostantól jó néhány évig érvényesülni fog, és ezt már megelőzte 2008. végén egy feszült planétaállás – azt szoktam mondani, hogy "2012. már 2008-ban elkezdődött." De igazándiból tényleg kezd elmélyülni egy alapvető leleplező szembenézést, sok szinten szélsőségeket, válságokat is felszínre hozó, és gyökeres megújhodást kívánó időszak, ami életünk valamennyi területén érvényesül. Ilyen megvilágításban tehát lehet valamiféle „világvégéről” beszélni, hisz egy szemlélet, beállítódás, értékrend, és a hozzá tartozó hiedelem- és szokásrendszer, érzelmi, pszichés beidegződéseivel együtt van átalakulóban, és ez lehetőséget ad gondolkodásunk, személyiségünk transzformációjára, így szokásaink, viselkedésünk, következésképp sorsalakítási módozataink megreformálására.

Érezzük, ha testünknek fáj vagy jólesik valami. Azt is, tudjuk, hogy a szívünkkel, lelkünkkel átélhetünk örömöt, boldogságot, vagy épp szenvedést. Életünkben tehát mindig tapasztalunk valamit a folyamatos változások közepette, méghozzá úgy, hogy legfőbb szándékunk és leghőbb vágyunk az, hogy szeressenek, elfogadjanak, és mi is szeressünk, jól érezzük magunkat a bőrünkben, a helyünkön, és közben egészségesek is legyünk. Világunkban ez utóbbiak feltételéül sokszorta az anyagi biztonság társult, vagy épp az, hogy a külvilág, olykor az állam, valamiféle szervezet, a tudomány vagy valamilyen konkrét személy adja meg nekünk a biztonságérzetet, avagy biztosítsa ennek kritériumait. Így vagy úgy tehát, a jólétünket.

Azonban a „jól-lét” nem csak ezeken múlik. Általános jelenség, hogy reflexszerűen kívülről várjuk a megoldásokat, ezáltal pedig kiszolgáltatottá válunk, s akár öntudatlanul mi magunk is befolyásolunk másokat félelmeink, belső függőségeink, vágyaink által. Azt tudhatjuk, hogyha túl hideg vagy meleg van, nem érezzük jól magunkat, sőt, ebbe esetleg bele is halhatunk, ahogy a szervezetünkben is, ha valamilyen egyébként ott lévő anyag túlsúlyba kerül, vagy épp a kelletétnél kevesebb van belőle, megbetegszünk.

Életünket tehát az egyensúly működteti, erre még számos példát hozhatnánk. Mára azonban világossá vált, hogy az életét az emberiség rendkívül szélsőségesen éli. Másképp szólva, úgy tűnik, hogy az emberség megtapasztalásának folyamatában, a szeretetre való képességben közösségi szinten is egy olyan szakaszba értünk, amikor az ember önmagához, egymáshoz és a természethez való viszonyában gyökeres változtatásokra van szükség. Ha ez nem következik be, könnyen lehet, hogy előbb csak a nehézségeinket tetézzük, utóbb pedig egy „morális és szellemi" világvége veszi kezdetét, végső esetben pedig tényleg megkérdőjeleződik az emberiség fizikai léte – legalábbis a jelenlegi formájában mindenképp.

Ugyan vannak olyan jelenségek, amik során egy bizonyos időpontban egy mennyiségi változás hirtelen minőségibe csap át, ám mindenféle tényezőt figyelembe véve, én magam részéről nem gondolom, hogy december 21-én valamiféle radikális dolog történne. Az ezzel kapcsolatos félelemkeltés pedig a jelen feladatainak megoldásáról, a lényegéről tereli el a figyelmet, ami által lebénítjuk magunkat, és csak elhárítjuk a felelősséget, épp így gerjesztve kisebb-nagyobb „világvégéket". Pedig az értékrendnek, viselkedésünknek, szokásainknak, sorsteremtésünk módjának tényleg meg kell változnia.

Ami előtt állunk, az úgy vélem, nem jó és rossz, hanem természetes és szükségszerű. A következő időszak akár kényszerek és kegyelmi lehetőségek árán is segíthet abban, hogy megtaláljuk az egyensúlyt aközött, hogy mikor és hogyan éljünk a szabad akaratunkkal, ami feltételezi az önmagunkért vállalt felelősséget, s mikor, milyen helyzetben gyakoroljuk az elfogadást, alázatot, amikor a dolgokon nem tudunk változtatni. Meg kell tanulnunk befelé figyelni, nemcsak kifelé, ami azt jelenti, hogy végre szembe kell nézünk azzal, igazából mit miért, milyen okból teszünk, mondunk vagy gondolunk.

Érdemes a következőkre figyelni önmagunkkal kapcsolatban:

Vajon mire késztet engem ez a változás? Eddig úgy vezettem-e az életemet és abba az irányba mentem-e, ami az alkatomnak, lelkiismeretemnek megfelelő volt? – és még sorolhatnám, de talán érthető az a szemlélet, amivel a jövőbe kell néznünk.

Magyarán, bármi is történik, ha meglátjuk benne, hogy egyre inkább összhangba kerülhetünk az új korral és magunkkal, akkor akár előmozdítói, segítői, példaadói is lehetünk mindannak a tanításnak, ami most időszerű. A szabadságunk és fejlődési lehetőségünk így tehát abban áll, hogy a megpróbáltatások előtt, közben vagy után felébredünk-e, és hozzáállásunkon, motivációinkon tudunk-e változtatni, mindezt nemesebbé tenni. Hisz elvileg ezt bármikor megtehetjük...