A 2013-as esztendő az ipar egyik nagy öregjével indul, és az új Yo La Tengo-lemez, ha főfogásnak nem is, de előételnek tökéletesen megteszi az év elején.

Bár a zenekar pályáját figyelemmel követőknek vajmi kevés meglepetéssel szolgál, a beavatatlanok számára azonban muszáj elmondjunk: a Yo La Tengo bizony vitathatatlanul napjaink egyik legkirályabb gitárzenekara. Nem elég, hogy a csapat magja (vagyis az Ira Kaplan-Georgia Hubley házaspár) már majdnem három évtizede tolja megállás nélkül a banda szekerét, de a formációnak (főleg James McNew '92-es csatlakozása óta) sikerült a legsokoldalúbb rock-alakulatok közé feltornáznia magát úgy, hogy az elmúlt tizenöt évben nemhogy rossz lemezt nem adott ki, de 1997-óta simán olyan kreatív sortűzzel szórja a hallgatókat, amilyenre más halandó zenekar aligha volna képes. A banda hangzásvilága a jószerével hagyományos értelemben vett független gitárzene forrásából fakadt, de az esztendők során olyan idegen tartományokra is gond nélkül elmerészkedett, mint az otromba krautrock-elektronika, a finom szobapop-miliő vagy a kísérleti zajgitárok világa, és akkor még egy szót sem ejtettünk a trió megállíthatatlanul szerencsétlen, geek megjelenéséről, valamint kétségtelenül A-ligás szerzeményeiről. A csapat csúcsperiódusát az ezredforduló környékére szokás datálni (ekkor született ugyanis két legjobbnak tartott lemeze), ezért is volt örömhír a világ számára, hogy a tagok állítása szerint leginkább ehhez a korszakhoz tér majd vissza a tizenharmadik stúdióalbum.


Akár azt is mondhatnánk, hogy egyik szemünk sír, a másik pedig nevet: egyrészt ugyanis örülünk, mert a hármas tényleg újra kinyitotta a 2000-körüli eszköztárát (azon belül is főleg a pont abban az évben megjelentetett And Then Nothing Turned Itself Inside Outon és az azt követő 2003-as Summer Sunon felvonultatott cuccokhoz nyúlva vissza), így a 2013-as Fade is inkább a nyugodtabb, éjszakaibb és chamber-poposabb YLT-t tükrözi, ami különösen nagy váltás a két legutóbbi korong stílusok közötti vad vesszőfutásához képest. Igaz, a lemez talán legnagyobb hátránya is ebből következik, a mostani anyagon ugyanis kicsit túlprezentált az ülök-és-rezignáltan-gitározgatok-a-kandalló-mellett hangulat, aminek köszönhetően a negyedórás zajongásba torkolló daloknak is ugyanúgy pápát mondhatunk, mint a bátor, merész kísérletezésnek. Megöregedtek volna talán? Akár még erre is következtethetnénk, ha nem lenne világos, hogy a tagok napjai gyakorlatilag tizenöt éve konstans öregségben telnek (legjobb dolgaikat is 30 fölött jelentették meg), és idővel a Fade is lerántja a leplet a tényről, hogy még akkor is egy Yo La Tengo-lemez marad, ha nincs rajta tízpercnyi észveszejtő gitárgyalulás. A dalok ugyanis nem sínylették meg a vérmérséklet lehűlését, és színvonaluk még mindig elragadóbb, mint amilyet a legtöbb hasonló korú ember magából kipréselni képes: a nyitó, hosszú Ohm hipnotikus ringatózásával adja meg a felütést; az I'll Be Around olyan, mintha Nick Drake valami búgó neonfelirat alatt pengetne egymagában; a Paddle Forward pedig csuklóból teszi fel önmagát a csapat legjobb instant noise-klasszikusai közé a polcra pontosan a Tom Courtenay és a Sugarcube mellé. Nincs tehát miért aggódnunk, ha nem pont azt kapjuk a korongtól, mint amit vártunk, és akkor sem kell a kútba ugrani, ha hosszú évek után egy csöppet esik a színvonal a YLT háza táján. Volt már ilyen máskor is, és akkor is bravúrosan kiküszöbölték a dolgot; de ha a későbbiekben sem nő az élvezeti érték, akkor sincs probléma: egyrészt mert a tagok már bőven letudták a szolgálatot az indie-hadseregben, másrészt pedig mert a Fade-et még apró elégedetlenségeink ellenére is elég nehéz lenne rossz lemeznek tekinteni.