Lévai Katalin hetedik szépirodalmi regénye egy szerb család és a huszadik század történelmébe beágyazva mutatja be Zorica nővé, íróvá, anyává fejlődését.

Bár a történet 1932-től, a lány élete első randevújától indul, és az ünnepelt író 1991-es könyvhéti dedikálásáig fut, ennél sokkal nagyobb időt fog át. A Mirkovics család letelepedése a pesti szerb negyedben, a felmenő generációkon átívelő háborús traumák, fájdalmak és családi örömök, a korabeli művészeti élet részletekbe menően pontos bemutatása, a családban használatos nyelv vagy a születés mindennél tisztább misztériuma oly módon csapódnak le Zorica személyiségén, ahogy a múlt és a jövő ölelkezik össze, hogy megértse a jelent. Lévai Katalin szimbólumokkal és meseelemekkel tarkított, különös történelemkönyvet írt, családtörténetet, balladisztikus ringatót, amelyben a nők kilépnek addigi hallgatásukból. A kis Zorica képlékenyen mossa össze a valóságot a szerb népmesék és dalok világával, a nyelv előtti beszédből építkezik, és új női nyelvet teremt az ábécé betűiből.
Lévai Katalin írásainak elmaradhatatlan eleme a többszörös tükröztetés, az egymásba olvadó tükörvilágok labirintusában megtörő, bonyolult egymásra vetítésben láttatott képek. A mesevilágban szocializálódó gyermeki nyelv rendkívül kifinomult szimbólumoknak ad teret, a kislány időnként újraformál egy történetet, dédelgeti azt, újraszüli, és emlékkönyvként adja oda másoknak, hogy magukról személyes nyomot hagyva benne, összeálljon egy tanúkkal hitelesített történelem. Gondolkodásában a világról alkotott sémák még nem rendelkeznek erős kontúrokkal, így lépked a korszakok között, és lépteti be olvasóját a tükörképbe.

A szerző által megjelenített írás századfordulós írónők műveivel teremt kapcsolatot. S közben ott a templom, a szerb sírok, az ősök cégtáblái, olvasmányok a dicső szláv múltról. Egy kendő, ami örökre összeköti szerelmével, Danilóval. A kelet-európai fájdalom mögül előtörekvő humor remek betétként szolgál: az iskolás Zorica házassági hirdetést ír a nagynéni nevében, aki két hét múlva elkel egy öregúrral. Aztán az élet megy a saját medrében, Zorica a szobrász álmokat kergető, ám végeredményben középszerű és állandó megfelelni vágyásától is unalmas Ervin felesége lesz, aki nem tudja követni nejét mélységekben és magasságokban. Mama meghal. Élők, holtak, gyerek és felnőtt személyiség diskurál egymással szakadékokkal teli nyelven. Zorica énhatárai elmosódnak, időnként kilép a testéből tudata, néha a mama szemén át látja magát. „Egyszerre ketten vagyunk jelen." Háború van most a nagyvilágban. Zorica az írásaiba zárkózik, egyes egyetemi szakokra nőket is beengednek, magyar szakos tanárnő lesz.  S a ringlispíl tovább száguld, megállíthatatlanul. Gyerekek ártatlan tekintete változik meg, játékaikban a háború elemei törnek fel, a családokból eltűnnek a férfiak, elkészül egy kétszázezres lista a Don-kanyarnál odaveszett emberekről. Becsapódik egy bomba a házba, Zorica óvóhelyre menekül a kislányával. Levelek, végtelenül hosszú szerelmeslevelek Danilótól, és Zorica első megjelent mesekönyve, A mindig virágzó almáskert. Mese, erotika, bibliai felhang a címében.

Az Anyák Századának Emlékkönyve egyre gyarapodik, és súlyossá válik. Rajk pere, meghal Sztálin, Rajkot újratemetik, Ausztrália és Svédország olimpiát rendez, recseg a rádió, Nagy Imre beszéde, az orosz tankok bevonulnak Magyarországra, Domján Edit halála, Puskás Öcsi. Politika és művészet egy helyen. Véget ér egy házasság. Zorica lánya ásatásokra szeretne járni, és felhozni a felszínre az elsüllyedt emlékeket. Hát, ez a mi életünk. Hová lett a szláv varázs? Népek szokásai, krónikái, elfeledett meséi. Lévai Katalin írni tanít. Élni. Mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani, mondja Kosztolányi. Értjük egymást.

A könyvből itt elolvashat egy részletet.