A sokat dicsért Girls zenekar feloszlása után nem sokat kellett várni Christopher Owens első szólólemezére, a Lysandre-t pedig szerencsére nem  nevezhetjük csalódásnak.

Röpke ötévnyi működést, rengeteg tagcserét, két nagylemezt, egy EP-t, végeláthatatlan kritikai tömjénezést és persze a popzene mellvértjén tátongó, azóta is betölt(het)etlen űrt hagyott maga mögött Christopher Owens, amikor kiszállt az elmúlt évek egyik legnagyobbat durranó és legtöbbre hivatott kvázi-új zenekarából, a Chet ''JR'' White-tal közösen kormányzott San Francisco-i Girls-ből. A döntés meglehetősen hirtelen, és valljuk be, indokolatlan is volt, a formáció ugyanis épp a csúcson dobta be a törülközőt, hónapokkal 2011 legjobb albumának elkészítése után. Bár a szétválás, ha másra nem is, az Owens-legenda duzzasztására tökéletesen alkalmas volt - igaz, a sztori már akkor sem szűkölködött bizarr fordulatokban: a fiatalember ugyanis gyerekkorát egy Children Of God nevű szektában töltötte, amelyben ugyanúgy elutasították a popzenét, mint a nyugati orvoslást (melynek következtében Owens bátyja bele is halt tüdőgyulladásába), és ahol édesanyját még, igen, prostitúcióra is kényszerítették. A szörnyűségek után a mese aztán jóra fordult, a csoportból kilépve ugyanis az illető megtalálta önmagát: volt, hogy festő akart lenni; volt, hogy a hasonlóan weirdo Ariel Pinkkel zenélt együtt, és volt, hogy egyszer csak korának egyik legünnepeltebb és legjobb dalszerzője lett - a történet pedig most folytatódik.



Bár a Girls alapvetően kétfejű szörnyetegként vonult a köztudatba, a reflektorfény mindig is a Owens-re irányult, aki a csapat bő harmincszámos életművén keresztül bebizonyította, hogy a popzene legkülönbözőbb válfajain belül (zaj-, szörf és progrock, epikus folk vagy gospel) is otthonosan mozog. Lévén, hogy ő volt a banda fő dalszerzője, nem sejthetnénk nagy változásokat a szólódalok és a zenekar szerzeményei között, ám a 2013-as Lysandre kitűnően bevilágítja az árkot, amely a formáció és Owens saját látásmódja között húzódik: míg a Girls munkássága leginkább stílusgazdagságával hódított, addig a szólóanyag egy érzelmes, romantikus folklemez lett, melyen a kínzó szerelmi bánat ugyanannyira szükséges összetevő, mint a finom fuvolaszó (ami csak még jobban kidomborítja Owens furcsa barokkos hozzáállását) vagy az erőteljesen bevetett szaxofon (melynek használata az apró színezéstől egészen az elefántszerű trombitálásig terjed). Ám a gazdag, díszes hangvételig valamint az önsanyargató trubadúrlíráig vezető úton Owens szerencsére nem feledkezett meg a kicsit tempósabb, urbánusabb légkörröl (New York City, Here We Go Again) és hál' istennek saját szerzői kvalitásait is sikerült becsomagolnia, így, bár a Girls által meglehetősen magasra emelt léc azért érintetlenül marad, a Lysandre könnyedén megáll a saját lábain is. Ha nem vagyunk túl szigorúak, a dalokat talán még az elődzenekar repertoárjába is beleképzelhetjük, bár a finom, törékeny hangulat egy olyan nyílt, őszinte és személyes tónussal ruházza fel a korongot, amely talán pont riasztó lehet az ortodox Girls-híveknek, de ha elfogadjuk, hogy ez már egy másik történet (és minél többet hallgatjuk a a lemezt, annál egyszerűbb lesz ezt elfogadni), könnyedén megpillanthatjuk a Lysandre vonzó oldalát is - hiszen nem más ez, mint egy félórás szerelmeslevél, néhány aranyos popdalba gyömöszölve, amelyek lehet, hogy nem fogják megváltoztatni a világot, de emiatt igazán nem haragudhat rájuk senki.