Egyre növekvő érdeklődés övezi az amerikai Parquet Courts csapatát, a zenekar első rendes kiadványa azonban nem tekinthető egyértelműen jónak.

Kissé különös sorsú anyagról beszélhetünk a manapság közszájon terjengő Light Up Golddal kapcsolatban, hiszen a korong a debütlemezes zenekarokra jellemző tipikus frissességet hordja magán még annak ellenére is, hogy nem ez a csapat legelső kiadványa és ráadásul nem is nevezhető annyira frissnek: az album ugyanis már tavaly augusztusban elérhető volt, ám most nagyobb terjesztést és így nagyobb sajtófigyelmet is kapott, és bár a rettenetes „a rockzene megmentője” titulussal talán szerencsére még senki sem kezdett el dobálózni, azért egy egészséges mennyiségű médiavisszhang kijárt a tagoknak. Ez egyébként nem csupán a legérdekesebb, hanem körülbelül az egyetlen figyelemre méltó dolog is, amit a zenekar fordulatokban szegény eddigi pályafutásával kapcsolatban megemlíthetünk amellett, hogy csapat texasi eredetű (négyük közül kettő odavalósi), és hogy jelenleg már New-Yorkban székel. Legkorábbi megjelenésük nem is rendes lemez, hanem a kvartettre hatással lévő előadókat összegyűjtő mixtape volt, amit egy 2011-es kazettakiadvány követett, első, kör alakú, lemezjátszón is hallgatható anyaguk pedig a tavalyi Light Up Gold volt, ami, most már tudjuk, 2013 elején kezdte másodvirágzását.



Nem teljesen lövünk mellé, ha első blikkre leginkább a Ramones és a Strokes neve ugrik be csapat zenéje hallatán, bár igaz, a PC-nek is leginkább pont annyi köze van e formációkhoz, mint anno a Vaccines-nak volt - tehát gyakorlatilag semmi. Mégis, a New Yorki környezet, a pofonegyszerű gitárok és a sebes tempó (na meg a tény, hogy a záró szám nyitó riffje kiköpött Last Night) ezen elődökre enged asszociálni, bár okos húzás a zakatoló poszt-punk ütemeket is bevonni a képbe, ez ugyanis talán a zenekar legjellemzőbb tulajdonsága. Ha mindezeket összeadjuk, kb. akkor kaphatjuk meg a LUG esszenciáját, vagyis egy konstans, kattogó dobalapot; egy leginkább beszélő énekest (à la Mark E. Smith) és némi kedves, de igazából tök semleges gitárjátékot, amiből néha (de tényleg csak alkalmanként) kiemelkedik egy olyan refrén, amit nem felejtünk el azonnal, ha elkezdődik a következő szám. Ebből már világosan látszik, hogy a Parquet Courts-ért nehezen lehet lelkesedni, hiszen hangzása seszínű és nem túl eredeti, ráadásul lemezen is csak ritkán képes arra, hogy kirángasson minket a meglehetősen semleges hangulatból. Szívesen mondanánk, hogy az a pár pillanat (Yonder Is Closer To The Heart, Light Up Gold II, Picture Of Health) és a sok helyen dicsért szövegek miatt megéri foglalkozni a lemezzel, de aztán eszünkbe jutnak a legfeljebb félslágeresnek nevezhető darabok (Master Of My Craft, Borrowed Time), a Stoned and Starving majd' tökfölöslegesen elnyújtott öt perce, illetve a tény, hogy hiába énekelnek vicces dolgokról, ha közben a zenei részét nem tudjuk élvezni az anyagnak.