Nem érettségizett le, az iskola helyett filmszínházakban és könyvtárakban töltötte az idejét, húszas évei elején már elismert filmkritikus volt. Minden tudását autodidakta módon szerezte.
François Truffaut házasságon kívül született, apja műszaki rajzoló, anyja titkárnő volt. A család nehéz anyagi körülményei miatt anyai nagyszüleinél nevelkedett évekig. A háború utáni években a kamasz Truffaut „utcagyerek" lett: sokat csavargtt, alig járt haza, egyre jobban eltávolodott szüleitől, nagyszüleitől. Hamarosan kimaradt az iskolából is, 16 évesen hegesztőként vállalt munkát egy gyárban. Egy közeli vitaklubban lett a filmművészet szerelmese. Minden filmes vitán részt vett, és sikerrel szerepelt. Nem sokkal később felfigyelt rá az Elle c. lap irodalmi vezetője, és rövid filmrecenziók írásával bízta meg. Otthagyta a gyárat, és egy munkás filmklub létrehozásába kezdett, amivel sajnos kudarcot vallott.
Egy rádióinterjú során feltett kérdésre, hogy miként került a fiatalkorú bűnözők intézetébe, Truffaut így válaszolt: „Úgy, hogy fiatalkorú bűnöző lettem. Akkor is éppen csavarogtam. Otthagytam a boltot, ahol dolgoztam, és nem mondtam meg a szüleimnek. Filmklubot alapítottam a Quartier Latinben. A klub vasárnap délelőtt működött volna, de teljesen megbukott, bár tulajdonképpen bonyolultabb volt a dolog. A munkahelyemről kölcsönzött pénzt áldoztam a klubra, plakátokra, hirdetésekre. És egy csalóba botlottam, aki elvette a pénzem, hogy ő majd kikölcsönzi nekem Fritz Lang Éjféli vándorát, és tele is lett a terem, csak a film nem volt sehol, és a nézők követelték vissza a pénzüket. Apám aztán a nyomomra bukkant, és így kerültem a villejuifi javítóintézetbe. Ez körülbelül olyan volt, mint ahogy azt a Négyszáz csapásban megmutattam, azzal a különbséggel, hogy közvetlenül a háború után még minden szegényebb volt, majdhogynem nyomorúságos..."
És itt következett a szerencsés, filmbe illő fordulat Truffaut életében. A „fiatalkorú bűnöző" ugyanis írt egy levelet a kor legismertebb filmkritikusának és -esztétájának, André Bazinnek, aki azonnal a segítségére sietett: kiszabadította „börtönéből", állást szerzett neki, és az otthonába fogadta. (Évekkel később Bazinnek még egyszer ki kellett húznia ifjú pártfogoltját a bajból: Truffaut tizennyolc évesen egy szerelmi csalódás miatt katonának állt, azonban amikor valódi harcra került volna sor Vietnámban, úgy döntött inkább dezertál, majd mikor hadi törvényszék elé állították, ismét Bazin segítségére volt szükség ahhoz, hogy elkerülje a felelősségre vonást. Ettől kezdve Truffaut „jó útra tért", pártfogója mellett dolgozott éjjel-nappal: filmklubokat szervezett, kritikákat írt, maradék szabadidejét a Cinémathique vetítésein töltötte. Életének minden mozzanatát a filmművészet iránti rajongás mozgatta, gyorsan kitanulta hát a szakmát.
Truffaut az ötvenes évek elejére már az André Bazin alapította Cahiers du Cinéma című szaklap ismert kritikusa volt. Ekkor született leghírhedtebb vitacikke, „A francia film bizonyos irányzata", mely elindította a francia újhullámot. Éles hangvételű írásában megtámadta az akkori vezető francia filmtrendet. A legnagyobb rendezvényeken és fesztiválokon ekkoriban a nagy költségvetésű, hatalmas stábot mozgató filmek (melyek természetesen a legbefutottabb színészekkel, zeneszerzőkkel és díszlettervezőkkel dolgoztak) félresöpörték a kevés pénzből született, nagyobb műveltségre számot tartó, minőségi szerzői filmeket.
Nézze meg újra a Négyszáz csapást!
Az André Bazin szaklapja köré gyűlt fiatalok közül sokan (Jacque Rivette, Eric Rohmer, Jean-Luc Godard és Claud Chabrol) Truffaut-val egyetemben az újhullám legkiemelkedőbb alkotóivá váltak. A rendező szerint az irányzatnak nem volt önálló esztétikai programja, törekvésük arra irányult, hogy „a film újra megtalálja azt a függetlenséget, amit 1924 körül, röviddel a hangosfilm megjelenése előtt elveszített".
Első játékfilmje, a Négyszáz csapás azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte Truffaut-t. A gyermekkor gyötrelmeiről szóló alkotás számos nemzetközi elismerést, közte a cannes-i legjobb rendezés díját hozta rendezőjének. A film főhőse, Antoine Doinel Truffaut megszemélyesítője és későbbi filmjeinek visszatérő figurája. Felbukkan a Húszévesek szerelme egyik epizódjában (1961), az Antoine és Colette-ben (1962), a Lopott csókokban (1968), a Családi fészekben (1970), majd az Antoine Doinel-történeteket lezáró 1979-es Menekülő szerelemben.
François Truffaut filmjeinek nagysága a finom jellemábrázolásokban, a pszichológiailag megalapozott eseménysorokban, és abban a hitvallásában rejlik, hogy a rendezőnek minden körülmények között tapintatosan a háttérben kell maradnia. A film feladata, hogy a legszemélyesebb tapasztalatok alapján történeteket mondjon el, mégsem válhat a készítője öncélú magamutogatásának eszközévé.
Az általa létrehozott irányzat továbbéléséről így vall egy 1962-ben készült interjúban: „Ma már inkább arra hajlok, hogy elvessem a kizárólagos szerzőséget, bár kritikusként részem volt a kialakításában. Mindenesetre, még ha a forgatókönyv egyetlen sorát sem a rendező írta, ő az, aki számít, a film rávall, mint az ujjlenyomata. A kizárólagos szerzőség azonban az utóbbi években szinte divat lett: sokan gőgből vagy hiúságból csak egyedül akartak dolgozni, holott szükségük lett volna segítségre. Egyébként mindenkinek szüksége van segítségre, mert különben úgy végzi, mint Lisbona: „ A film producere, forgatókönyv- és szövegírója, rendezője Joseph Lisbona." Akár azt is hozzátehette volna: „...és nézője", mert rajta kívül nem sokan nézték meg a Rákkosár című filmjét."
Forrás: Wikipedia; François Truffaut: A szerző politikája, Önvallomás a filmről, Osiris, 1996
