Egyszer mindenki meghal, ezt már fiatalon sejtjük. Ám ha 17 évesen kiderül, hogy jobb, ha mindent kipróbálunk minél előbb, mert pár hónap múlva meghalunk, más a helyzet.

Tessa rákos. Helyzetével tökéletesen tisztában van. Ismeri a betegségét, a kezeléseket, a kórházat, a tüneteket, épp ezért nem hajlandó tovább kezeltetni magát. Élete végén szeretne úgy élni, mint akinek semmi baja, még akkor is, ha tudja, ő bizony sosem megy férjhez, sosem szül majd gyereket, és nem fog egy kandalló mellett kötögetve merengeni az elmúlt fiatalságán.

Tessának csak a fiatalkora van, ami másnak a belépő, a kezdet, a keserves tanulópénzek megfizetésének időszaka, neki az egész élet.



Mindent meg is tesz azért, hogy kihozza belőle a legtöbbet, amit még lehet, és nem viseli túl jól, ha ebben bárki meg szeretné akadályozni. Elvált szülei kissé eltérő módon kezelik az állapotát: apja nem képes megbarátkozni a gondolattal, hogy elveszítheti, anyja pedig, úgy tűnik, magasról tesz rá, mi lesz a nagyobbik gyerekével.

Tessa eközben ugyanolyan gondokkal küzd, mint bármelyik másik, hasonló korú angol kamasz, és a vágyai sem sokban különböznek ettől. Inni szeretne, drogozni, szexelni, lopni egy boltból, minél több illegális és botrányos dolgot csinálni – hiszen számára vajmi kevés következménye lehet a dolgoknak. Másnak előre kell gondolkodnia, Tessának pedig megvan a lehetősége arra, amire más fiatal csak vágyhat: övé a teljes szabadság. A minden mindegy. A ne gondolj a holnapra, mert az idő egyetlen mértékegysége a most. Nem több, nem kevesebb, mert ilyenekre ő nem ér rá.

Ám a nagy szabadságkeresés és élménygyűjtés közben azért szembesülnie kell ezzel-azzal: ha már a betegsége szabta határ miatt kényszerek és megkötések nélkül szeretne élni, vajon lehet-e azt úgy, hogy közben mégiscsak tekintettel van másokra? Mennyire lehetünk önzőek akkor, ha haldoklunk? Kinek nehezebb: akinek mennie kell, vagy akinek  maradnia? Tessa pedig rájön, hogy tulajdonképpen nem azok a legfontosabb dolgok, amikről azt hitte, hogy mindenképpen ki kell próbálnia.

A Tessát alakító Dakota Fanning gyerekszínészként kezdte, és fiatal színésznőként sincs miért szégyenkeznie – törékenyen és nyakasan alakítja a néhol dacosan, máskor beletörődően, de végig bátran haldokló lányt. Szerintem simán ő viszi el az egész filmet, mert képes volt – a kötelező érzelgős köröket leszámítva – nem túlhisztizni a szerepet. Jó, oké, haldoklom, de attól még szórakozhatok, nem?

A filmben aranyosan bukkan fel néha motívumként a kérdés, hogy mit gondol egy tízéves a halálról, és hogyan viszonyul egy fiatalabb gyerek a nővére halálához. Tessa öccse teljesen más logikával közelít a haldokláshoz, mint a film többi szereplője, és zavarba ejtő kérdéseinek sikerül oldania a hangulaton.

Bár a film alaptörténete nem a legeredetibb, és van benne egy-két gyengébb elem, sikerült egy élvezhető mozit összehoznia az alkotóknak, amely ügyesen lavírozik a giccses és a megható finom határvonalán. Én azért, biztos ami biztos, sírtam rajta egy kicsit. Nem a legmeghatározóbb filmélmény, ami érhet egy embert, de kamaszfilmnek tökéletes. Meg aggódó szülőknek.
Most jó
(Now Is Good)

színes, feliratos, angol filmdráma, 103 perc, 2012

rendező: Ol Parker
író: Jenny Downham
forgatókönyvíró: Ol Parker
zeneszerző: Dustin O'Halloran
operatőr: Erik Wilson
producer: Graham Broadbent, Peter Czernin
vágó: Peter Lambert

szereplők:
Dakota Fanning (Tessa Scott)
Kaya Scodelario (Zoey)
Olivia Williams (Tessa anyja)
Rose Leslie (Fiona)
Jeremy Irvine (Adam)
Paddy Considine (Tessa apja)
Sarah Hadland (Caroline)